A hiedelem szerint szilveszteri főfogásunk kitúrja a szerencsét

Egy finom újévköszöntő fogást biztosan, ám szilveszter idején talán engedhetünk a csábításnak, hogy a gasztronómiai élményeket egy kis babonatannal és néprajzi kalandozással is összekapcsoljuk. A régiek számos ételnek tulajdonítottak mágikus erőt. Az óév utolsó, illetve az új év első napján ajánlott volt sült malacot enni – vigyázat, a népi megfigyelés szerint a rántott malachús fogyasztása például nem javallott -, hogy a következő év szerencsésen alakuljon az egész család számára. A hal esetében már jóval vegyesebb a kép, egyes tájakon halat is javallott volt tenni az ünnepi asztalra, az ország más területein pedig úgy véltek, a hallal elúszhat az olyannyira áhított nagy szerencse. Hasonlóan igaz ez a szárnyas jószágokra, amelyek elkaparhatják a remélt gazdagságot.

Ha már a szilveszteri nagy malackérdésnél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a szerencse megfogalmazás alatt eleink főként a pénzt, gazdagságot értették. Szerencse szavunk egyébiránt délszláv eredetű: a szerb-horvát srec’a, szlovén sreca: sors, szerencse. Eredeti jelentése: összetalálkozás. A néprajzi kutatások szerint egykoron a szó nem tett különbséget a ma már kettéváló balszerencse és jószerencse között. Mára azonban már kizárólag a szó pozitív értelmezése terjedt el. Még egy praktikát érdemes kiemelni, ha sült malacunk szájába egy négylevelű lóherét teszük, akkor szinte már garantált az újévi jószerencse.

Ezzel tehát megvolnánk, akad azonban még számos teendők, így például az ártó szellemek és egyéb esetleges problémát okozó fortélyos démonok elkergetése. Ennek legjobb módja a hangos és módszeres zajkeltés, amelynek finomabb módja trombitálás, vagy edényeink által keltett csörömpölés, keményebb formája pedig a kisebb-nagyobb tűzijátékok bevetése. A szerencse legyen önökkel. BÚÉK!