Hihetetlen hónapokon, nagy küzdelmeken jutott túl Pecsét István

Ez az az eset, amikor szövegre tulajdonképpen nincs is szükség. Elég megnézni a fényképeket: Pecsét István hazatért, jól néz ki, vidám, és hosszú hónapok után végre megölelhette édesanyját.

Ez a fontos ölelés szombaton éjjel, tíz óra huszonöt perckor történt, alig háromnegyed órával azután, hogy a moszkvai járat leszállt. István az orosz fővárosban szállt át a kínai Gouangzhouból (Kantonból) érkező gépről Magyarország irányába. Késés vagy más bonyodalom nem történt, és a sokórás repülés után meglepően fittnek látszott a fiú.

Különösen azok után, hogy tavaly ősszel hihetetlen komplikációk után indult vissza Kínába, hogy befejezze nagy reményekre jogosító rákkezelését a Fuda Központ különleges klinikáján. Amivel már végezhetett volna, ha nem jön közbe az alapbetegsége, a Crohn-szindróma újabb rohama, ami miatt három éve már májátültetésre szorult. Akkor nem sokat adtunk volna a gyógyulásáért...

Pecsét István történetének számunkra két nagyon fontos és megható részlete volt.

Az egyik, hogy micsoda elszántsággal, mekkora kitartással kapaszkodik ez a fiatalember az életbe, miután döbbenetesen korán, huszonnyolc évesen szorult májátültetésre gyógyíthatatlan Crohn-betegsége miatt, és az átültetéskor derül ki, hogy epevezetékét rákos daganatok támadták meg, amelyek ellen nem használtak az Európában elérhető kezelések.

Ebben a helyzetben, amikor gyakorlatilag immunrendszer nélkül kell szembenéznie a legfélelmetesebb kórral, maga kutatta fel további gyógyításának lehetőségét, és maga szervezte meg azt a pénzügyi támogatást, amelyre ehhez a kezeléshez szüksége volt.

A másik részlet az volt, hogy mennyire megragadta az embereket (hivatalos és magánembereket) ez a történet, az elképesztő küzdelem az életért: mennyien adtak, gyűjtöttek, szerveztek jótékonysági akciókat, segítettek minden elképzelhető módon!

Mindennek eredménye volt az, hogy István elindulhatott Kínába, ahol több mint egyéves harc bontakozott ki az életéért. Súlyos visszaesésekkel, kényszerű hazatéréssel, újabb pénzgyűjtési fordulókkal, mivel kiújult Crohn-betegsége.

Ennek kezelését pedig a kínai orvosok István átültetett mája miatt nem vállalták.

Itthon, Budapesten kezelték az őt jól ismerő orvosok, és többhetes kényszerszünet után, erősen lefogyva és még a betegséggel küzdve, de változatlan elszántsággal indult vissza a kínai klinikára.

Szombaton kora éjjel néhány dunaújvárosi várta a moszkvai gépet a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. Elsősorban István édesanyja, aki talán még ma sem hiszi el, hogy fia tünetmentesen, rákos sejtek nélkül érkezett haza. Erre mindössze három százalék volt az esély...

A várakozók között volt Bozsik János, a dunaújvárosi polgármesteri hivatal gépkocsivezetője is, aki sokadszor segít a családnak, mivel az önkormányzat rendszeresen vállalta István repülőtérre szállítását. S végül ott volt egy kicsiny sajtócsapat is.

István gyorsan végzett a csomagjaival, úgy tolta a várócsarnokba a megpakolt targoncát, mintha mi sem lenne könnyebb, és hosszú ölelésbe bocsátkozott édesanyjával, aki így szólt: „Isten hozott”.

Amikor mi kérdeztük őt, csak ennyit mondott: „Köszönöm szépen, jól vagyok, örülök, hogy itthon lehetek!”

ŐT EDDIG MÉG NEM LÁTTUK ILYENNEK

Nagyon sokat írtunk Pecsét Istvánról. Támogattuk mindenben, amiben csak tudtuk. Sok közös barátot szereztünk együtt.

Láttuk őt akkor, amikor rosszul mentek a dolgai, feszült volt, sápadt, csont és bőr, maga sem tudta, hogy megéri-e a másnapot.

S láttuk akkor, amikor túllendült a mélyponton, amikor minden addiginál jobban bízott abban, hogy kálváriája sikerrel jár.

Istvánból lassan jelkép lett. Nem csak a törhetetlen akarat, a mindenre elszántság, az emberi kitartás szimbóluma.

Az is.

De az összefogás, a másokon segítés, a közösségi akarat, az „együtt megoldjuk” gondolatának jelképévé is vált ez a fiatalember az együtt töltött évek során.

És most láttuk őt úgy is, ahogyan még soha. Vidáman! PJ