Az én történeteim - 3. rész

„Ötvenhat izzó ősze volt, Magyarország remény és pokol…” énekli az East együttes ’56, a változás szele című dalában, amelyet 1989-ben az áldozatok emlékére írtak.

Sztálinvárosban is voltak mozgolódások

Sztálinvárosban is voltak mozgolódások, de mi nem tudtuk, hogy mi történik. Egész nap zajongás hallatszott a városból és a Pincesoron is nagy volt a jövés-menés. Este lefeküdtünk, és én hamar elaludtam, majd arra ébredtem, hogy a mama sikoltozva rángat ki az ágyból és tuszkol kifelé az ajtón. Alig tudtam felvenni a melegítőmet. Kilépve, megdermedtem az ijedtségtől, a fejünk felett lángokban állt a nádfedeles háztető. Összeszaladt az utca népe és csatárláncba állva az utca közepén lévő nyomós kútról vödrökben hozták a vizet és próbáltak oltani. A tető egyre jobban égett és mire kijöttek a tűzoltók már csak a kormos falak maradtak. Mindenünk odalett és közeledett a tél.

Tíz és fél éves voltam és épp, hogy elkezdtük az ötödik osztályt. Két telekkel feljebb laktak a Szabó Pista bácsiék, akik felajánlották, hogy lakjunk az ő udvarukban álló nyári konyhában és ott vészeljük át a telet. Valahonnan beállítottak egy ágyat, egy asztalt, két széket és egy vaskályhát. A vékonyfalú nyári konyhában addig meleg volt amíg égett a tűz a kályhában, de reggelre megfagyott az ivóvíz a vödörben. Mi nem fagytunk meg, mert vastag szalmazsákon, dunyhával takarózva, melegítettük egymást a nagymamával. 

Ledöntötték a szovjet emlékművet

Gyerekként hamar beleszoktam az új helyzetbe és a többi gyerekkel együtt, nagy érdeklődéssel figyeltük, ahogy a pentelei tanácsháza előtti szovjet emlékmű közepén álló magas obeliszket egy dömperrel drótkötéllel húzatva próbálták ledönteni. Sokat kínlódtak vele, de végül sikerült. 

Nem küzdöttek a túlerővel

Néhány nap múlva láttuk azt is, hogy a magyar katonák teherautóval vontatták fel a gépágyúkat a Pincesoron és állították fel őket a felettünk lévő villamos távvezeték oszlop mellé. Lerakták a sok lőszert, kézigránátokat, és egyéb felszereléseket. Ott várták az orosz repülők támadását. Mi is vártuk, aztán amikor megjelentek a laktanya felett, ledobtak néhány gyújtóbombát, akkor leszaladtunk a mi pincénkbe, mert az biztonságos volt. Hallottuk, ahogy a repülők géppuskázták a gépágyúknál lévő katonákat, akik talán egyet sem lőttek, hanem felső ruháikat eldobálva szaladtak le a Pincesoron. Civil ruhát kértek és átöltözve szétszéledtek. Ez egyik délután történt, és mi nem mertünk felmenni a hegyre. Már sötétedett amikor nagy dübörgéssel jöttek az orosz tankok lefelé a Pincesoron. Jöttek gyalogos katonák is, akik benéztek a pincénkbe, ránk fogták a fegyvert, de látták, hogy öregek, meg gyerekek vannak benn, ezért nem bántottak bennünket, továbbmentek. Egyszer megtorpant a tankoszlop, mert az egyik tank a Pincesor alján lévő kanyarban benyomta a csövét a sarkon álló ház hálószobájába. Ezt csak másnap tudtuk meg és azt is, hogy a lakók a hegyben lévő pincében voltak így nem lett bajuk.

Másnap mi gyerekek felszöktünk a gépágyúkhoz és összeszedtünk egy csomó katona szíjat, bundasapkát, és még pufajka kabátot is. Máshoz nem mertünk nyúlni és később el is vitték valakik az ott lévő fegyvereket. Mondták, hogy egyes nagyobb fiúk azzal dicsekedtek, hogy kézigránát robbantásokkal fogták a halakat. Amikor a szovjet hadsereg Budapest utcáin harcolt a felkelőkkel, a mama felment Pestre az Üllői úti klinikákhoz, mert a húgom épp ott volt kórházban a szemével és hazahozta őt. Így utólag még belegondolni is félelmetes.

Amikor elcsitult a csatazaj

Amikor elcsitult „csatazaj” és megkezdődött a tanítás ötödik osztályosként sokat kellett tanulni. Az osztályfőnökünk Fekete István tanár bácsi szigorú volt, de igazságos. Én apámként tekintettem rá. Magyar irodalmat és nyelvtant tanított, de megmutatta, hogy kézen járni is tud. Nem hagyta, hogy elbutuljunk ezért, akik nem tudták a nyelvtani szabályt, vagy a verset, azoknak iskola után az ő házuk udvarában kellett megtanulniuk és csak azután mehettek haza. A tanár bácsi az iskolával szemben lakott. Én minden kötelező verset megtanultam és a mai napig el tudom mondani őket.

Az „Amerikai nép adománya”

Valahogy átvészeltük a telet és a mama elhatározta, hogy visszamegyünk Szigetszentmiklósra, talán elférünk mi is a régi házban a rokonok mellett. Hozzá kell tenni, hogy a ház több helyen alá volt dúcolva, mert az 1956 január 12-i Dunaharaszti földrengés idején az is megsérült. 1957 elején a kormány kedvezményes támogatással egy lakónegyed építését kezdte meg de, csak azoknak, akik benne laktak. Hiába próbálkozott a mama, csak azt tudta elérni, hogy kaptunk két zsák búzát és két db öt kg-os doboz vajat. Rájuk volt írva, hogy az „Amerikai nép adománya”.

Eldőlt, itt kellett maradnunk

Végleg eldőlt, hogy itt kell maradnunk Sztálinvárosban. A Szabó Pista bácsiék segítségével (akiknek a nyári konyhájában laktunk) a hosszú pincét kb. nyolc méteren fa oszlopokkal és vesszővel befonva lefalaztuk. Sárral betapasztottuk, majd kimeszeltük. Az ajtóra vágtunk egy kis ablakot, az ajtó mellett pedig kivezettük a tűzhely kémény csövét. Kaptunk, vagy vettünk két ágyat és néhány szekrényt, asztalt székeket. Amikor készen lett büszke voltam rá, hogy megcsináltuk, de szégyelltem is, hogy ebben kell laknunk. Mindig behúzódtam, ha ismerősök jöttek az úton.

Ahogy idősebbek lettünk egyre többet barátkoztunk az osztálytársaimmal. Jó barátom volt (és ma is az) a Szabó Jancsi, aki ugyancsak jó tanuló volt és sokat jártam hozzájuk. A szülei annyira kedveltek, vagy sajnáltak, hogy néha náluk is ebédeltem. (Egyébként a mama a munkahelyén nekem is befizette az ebédet, ezért iskola után szaladtam a városba - a mai Dózsa városrész helyén lévő 26-os Építőipari Vállalat telephelyére). A Szabó Jancsi és az öccse a Szabó Tamás kiváló birkózók lettek, és több bajnokságot is nyertek. Ott laktak az Arany János utcában. Jó barátaim voltak az ikrek, Parádi Gyuri és a Parádi Laci is, akik nagyon hasonlítottak egymásra, de én mindig tudtam, melyik a Gyuri és melyik a Laci. Fiatalon elkezdtek zenélni és később nagyon sok rendezvényen húzták a talpalávalót. A Gyuri már felnőtt korában mesélte, hogy a szomszéd öreg néni hallott valamit a Parádi duóról és megkérdezte, hogy mi az a Parádi dugó?

Régimódi történet

A Parádiék háza a Duna parthoz közel a Szent István híddal szemben van. Sokat jártunk együtt a Dunára. Még húsvétkor is együtt mentünk locsolni. Ismertünk egy szép lányt, aki ott lakott a Táborállási út tetején és elmentünk meglocsolni. Kaptunk piros tojást és a lány mindegyikőnk kabátjára tűvel, cérnával feltűzött egy- egy szál virágot és közel hajolva harapta el a cérnát. Hazafelé egész úton azon vitatkoztunk, hogy melyikünknél harapta tovább. Lehet, hogy a lány már nem is emlékszik a történetre.

Lehet, hogy arra sem, hogy egyszer az Öbölben úszkált, amikor épp arra mentem és odaköszöntem neki. Mivel partközelben volt és visszaintett, gyorsan levetkőztem és elkezdtem úszni befelé. (Én azelőtt 20 méternél többet nem úsztam egyhuzamban.) Ő látott és játékból egyre beljebb úszott. Már rég túl voltunk a húsz méteren és az Öböl közepén jártunk, de még mindig nem értem utol, amikor jött egy csónak, benne két sráccal és felvették. Engem meg - aki már majdnem belefulladtam - otthagytak. Mivel a túlpart közelebb volt, ezért oda evickéltem valahogy és körben, a síneken gyalog jöttem vissza a ruhámért. Szerencsére az még megvolt… (A régimódi történet hölgy szereplője Kovács Marika volt.)

(folytatjuk)

További képek a galériában:

Szerző: Nyíri Miklós