A néptáncot, annak oktatását elhivatottan lehet jól csinálni

A környékbeli kistelepülések egyenként nehezen tudnának egy-egy néptánccsoportot kiállítani, a gyermekek és a táncra alkalmas korosztály alacsony létszáma miatt. A megoldást hamar megtalálta: úgy kezeli őket, mintha egy nagyváros különböző kerületeiből toborozná a táncosait. 
Hogy az nem is olyan egyszerű? Az biztos, de a gyermekek és a szülők meggyőzésével, sok utazással működni kezdett a dolog. A táncossikerek mellett egy húsz kilométeres körzetben, településhatárok nélküli alkotói közösség épült ki. 

– Ez valóban egy különleges alkalom, hiszen a „saját” tanítványaim bemutatójára hívtuk meg az érdeklődőket. Baracsról, Dunaföldvárról, Előszállásról, Mezőfalváról, Nagyvenyimről, de vannak itt Daruszentmiklósról is. A táncházuk természetesen nyitott, oda mindenkit szívesen vártunk. A lehető legjobb közönség: szülők, nagyszülők, testvérek és barátok előtt léptünk fel. Igyekeztünk, hogy a tudásunk és a felkészültségünk legjavát mutassuk be nekik. Voltak kétségeim is, mert lehet, hogy elnéztem a feladatot egy-két csoportnál, de azt gondolom, hogy ha nincs kihívás elé állítva a táncos, akkor nem fog fejlődni. 

– Miket mesélnek el a táncaikkal? 
– Különböző népszokásokat, az emlékeimből is válogattam, amik egy táncházból, egy erdélyi lakodalomból, vagy egy ott megismert ember a tánccal való megnyilatkozását elevenítettem föl, ahogy kifújta a „gőzt” a munka után. Vannak itt egészen apró táncosok is, akiknek nem kell a felnőtt, összevont szemöldökű emberek gondolataival azonosulni, mert nekik a saját fantáziájukat tápláló módon kell a tánc körüli hangulatot megismertetni. Élvezik és szépen meg tudják valósítani. 

– Ők most a néptánc ábécéjét tanulják? 
– Nagyon szeretném, ha a kicsik valóban megtanulnák, mert majd később arra építkezve lehetnek igazán sikeresek. A haladásuk tempóját az emberkék egyénisége és tehetsége állítja be. Én úgy vagyok vele, hogy ha nem megy a gyermeknek, akkor önkritikus módon, egyből magamban keresem a hibát. Vajon jól mutattam-e meg neki? Az ő tudásának és a képességének megfelelő feladatot választottam-e neki? Persze nem lehet minden gyermek képzését egy sémára húzni. Van, aki ebben a korban többre, mások viszont kevesebbre képesek, ezért időt hagyok nekik a fölzárkózásra. Én is úgy voltam vele, hogy akadtak olyan táncok, amelyek egyből a lábamra álltak, de olyanok is akadtak, amelyek az Istenért sem akartak megmaradni, nem akartak arra hasonlítani, amire kellett volna. Aztán lehet, hogy eltelt tíz év, amikorra megértettem vagy rájöttem a megoldásra, és azt kérdeztem magamtól, hogy „Ó, hát ezt miért nem tudtad megcsinálni akkor?”. Nem szabad elfelejteni a saját próbatételeinket. 

– Ön ránézésre egy marcona, szilaj kiállású férfi, de itt már a hét-nyolc éves kislányok is keményen a szemébe néznek és kimondják, amit gondolnak! 
– Ezt el is várom tőlük, mert a kicsikkel is csak egyenrangú félként tudok együtt dolgozni. Soha nem voltam az a típus, aki a tanár bácsi–diák viszonylatában foglalkoztam velük. Talán furcsa hallani, de mi egy csapatot alkotunk, és a feladatainkat csak együtt tudjuk megoldani. Ebbe nőnek bele, és így leszünk sikeresek. 
– A „nagyokat” pedig fékezni kell? 
– Őket már nem kell fogni. Egymásért jönnek. Nyilván én is hatással vagyok rájuk, de ott már olyan évtizedes barátságok és szerelmek születtek, párok alakultak ki, amik meghatározzák az idetartozásukat. Az esetükben már huszonöt éves kész férfiakról beszélünk. Ők azok a legények, akik korábban a bálokat, a csibészségeket, de alkalmanként a verekedéseket is szervezték. Mindenre képesek a céljainkért. Most is szívesen dolgoznak és éhesek az új dolgok megtanulására. Szenzációsan jó velük dolgozni. 

– Barátságban a szomszéd települések táncosaival... 
– Nekem ez egy komoly tervem volt, hogy a táncos a táncossal nem lehet ellenség, még rivális sem! Barát kell, hogy legyen. Egy szólótáncversenyen mondjuk vetélytársak lehetnek, ha például ugyanabba a kategóriába kerülnek. Addig viszont, amíg „csak” az a tét, hogy megtanuljuk az anyagot, jól szórakozzon a közönség, és a táncos is jól érezze magát a színpadon, addig egyáltalán nem lehet itt szó vetélkedésről, pláne viszálykodásról. Itt barátok vannak, akik ugyanazt a műfajt, a néptáncot művelik. Ez nyilván megvan a focistáknál is, akik a meccsen megmérkőznek egymással, de utána el kell tudjanak beszélgetni, vagy meginni együtt egy italt. 

– A táncház nem ment ki a divatból? 
– Egyáltalán nem. Remélem, hogy most éli a virágkorát. Ez a művészeti oktatásnak és az oktatóképzésnek köszönhető. Úgy érzem, hogy nagyon jó irányba haladunk. Erre most igény van, ezért van közönsége, mi pedig csináljuk, hadd guruljon! Ez egy nagyon jó dolog.