A jobb tárgyakat élelmiszerre cserélik, hogy ne éhezzenek

Dunaújváros - Törő Anikó tíz évvel ezelőtt hozta létre az Adománykuckó segítő rendszerét. Szinte a Váci utcai helyiségben éli az életét, a reggeli kávé után nem csak adminisztrálnak, naponta közel öt tonna ruhát megmozgatnak. Ez azt is jelenti, hogy szép számmal jönnek segíteni, de egyben azt is, hogy ekkora a szükség. Nem is gondolnánk, mekkora. 

A közelmúltban közzétett egy felhívást, ugyanis érkezett egy segítségkérő levél egy anyától, aki sérült gyermekeket nevel. Önkormányzati lakásban élnek, nekik mindig pontosan be kell fizetniük a rezsicsekkeket, nem sakkozhatnak a befizetésekkel (ahogyan ezt sokan teszik a kevésbé jómódúak közül), mert kilakoltatják. Az Adománykuckóban nem fogadnak el pénzbeli adományt, és élelmiszerből is csak a tartós adható le náluk. Ezekből állítanak össze félhavi csomagokat a családoknak. Most megpróbálja összehozni az adományozókat közvetlenül a családdal, hogy kerüljön meleg étel az asztalukra. Beteg gyerek nem maradhat élelem nélkül. Nem könnyű, hiszen már eleve nehezen kértek, az önérzetük lázad ellene. 

Anikó többnyire személyesen ismeri a rászorulókat. Így tudja, nem kivételes, hogy élelmiszerre sem telik, hanem már inkább jellemző. Úgy tudja, hogy a városban szociális, köznyelv szerint népkonyhát fognak létrehozni ötezer (!) ember részére. A hozzájuk járó családok erre mind igényt tartanak. Ez heti 150 olyan embert jelent, aki már akkora bajban van, hogy legyőzi a szégyenérzetét, és betér segítséget kérni. Mostanában egyre idősebbek jelentkeznek. Leginkább Anikó személyiségének, empátiájának, vidámságának köszönhető, hogy tőle mernek kérni. Ő pedig irigykedve nézi a nyugati országok szociális ellátórendszerét, ahol végigkísérik a bajbajutottak sorsát mindaddig, amíg le nem zárul a nehéz korszak. 

Nem is gondolnánk, mi mindenre van szükség. Ezt jól jellemzi a „mit hozhatnak?” kérdésre adott válasz: „Csak a hegyes kést nem fogadjuk el.” Mindent tudnak hasznosítani, csupán az a kérésük, hogy a szakadt, kopott anyagokat kezeljék külön az adományozók, ne nekik kelljen különválogatni. Működik az iskola­zsák programjuk. A szülők elviszik a zsákokat – mint a papírgyűjtésnél –, ott pedig újrahasznosítják azok tartalmát. Ruhát az évszaknak megfelelőt várnak mindig, lehetőleg frissen mosva, ahogy a plüssfigurákat is. Ezekből a kórház gyermek­osztályára is jut, ahol a beteg gyermek vigaszajándékként megkapja. De mehetnek a pelenkák, csecsemőruhák is, annak is megvan a helye. Visszatérő adományozóik vannak. Egy perkátai néni felajánlotta a mopedjét, a kerekesszékét, a „kacsáját”, és sok egészségügyi segédeszközét. Szerencsére akadt egy fiatalember, aki autót bérelt, felpakolta és bevitte az Adománykuckóba, így eljuthatott a rászorulókhoz. Anikó ezt sikertörténetként éli meg, és fontosnak tartja, hogy mindenki tudjon róla, hogy élnek ilyen emberek is köztünk. Akik nem a kifogást, hanem a megoldást keresik. Mert tenni kell! Meg kell szólítani az embereket! Ami rendkívül fontos, hogy nem tesznek, nem tehetnek különbséget. Bár látja a hajléktalanon, ha ittas, de azt is látja, hogyan néz ki. Mindenkinek segítenek, akinek szüksége van rá. És nem csak a Római városrészből, az egész városból, sőt, a környező településekről is fordulhatnak hozzájuk. Senkit nem néznek le, tisztelettel, és persze nagy szeretettel fogadnak mindenkit. Nem kérdezősködnek, nem ellenőriznek. De érte már kellemetlen csalódás... Például egy visszatérő családhoz váratlanul érkeztek látogatóba, és olyan luxussal találkoztak, amit maguk is megirigyeltek. Tehát vannak, akik visszaélnek a lehetőséggel. De jó érzéssel látják, amikor az egyébként elképesztő szegénységben élőknél csodás tisztasággal találkoznak. Természetesen nyilvántartást vezetnek arról is, aki hoz, és arról is, aki visz tőlük, figyelembe véve az adatvédelmi elveket. Nyilatkozni kell arról is, hogy mindent ingyen, ellenszolgáltatás nélkül vittek el. 

Mindezt persze nem bírnák egyedül. Fantasztikusan jó kapcsolatot sikerült kialakítaniuk a segítők által a civil szervezetekkel a környéken is, vagy az idősek otthonával, vagy a Móra iskolával. Így aztán tudják, hogy miből van kevés. Például fürdető eszközökből. Szereznek használt törölközőket, amikből az otthon varrodájában mosdatókesztyűt varrnak. Gyűjtenek játékokat. Mindenkinek. A fogyatékosoknak fejlesztőjátékokat, a fejlettségi szintjüknek megfelelőt. Mert az is fontos, hogy ők is jól érezzék magukat. Hosszú évek munkája áll a mögött, hogy a civilek a városi és a megyei szervezetekkel együtt tudnak dolgozni. 

A nagy szükség meghozta a maga sajátos megoldási módszerét is. Ételből van a legkevesebb – de a legnagyobb igény erre van. A nagy szervezetek, amelyek kapcsolatban állnak az élelmiszerbankokkal, megteszik a saját dolgukat, de sokszor van szükség „tűzoltásra”, így mindig kell legyen náluk tartós élelmiszer, tészta, konzerv, rizs, liszt, cukor. Előfordult, hogy ők maguk, a saját pénzükből vették meg, de nyilván ez nem tartható állapot. Már csak azért sem, mert régen tizennégyen dolgoztak itt, összedobták, ha kellett, de most már csak négyen küzdenek a szegényekért ezen a fronton. Kitalálták, hogy bizonyos tárgyaknak „ára” van, meghatározzák, milyen tartós élelmiszerre lehet beváltani azokat. 
Senkit nem hagynak magára a bajban. Van, akinek elég egy kézfogás, egy ölelés, van, akinek már több kell, hogy újra talpra tudjon állni. A legtöbben ráadásul nem saját hibájukból kerültek ilyen helyzetbe, jó részük a devizahitelek áldozata.