Egy napom hihetetlen krónikája

Besnyő

Tegnap, az egyik budapesti kórházba tartottam autóval. A Népligetnél azonban egy benzinkút mellett a kocsi leállt. Mert a műszerfal az akkumulátort jelezte ki hibaként, vettem hát egy akkumulátort, a négyéves, leharcolt helyett. A beszereléshez az egyik benzinkutas hölgy alkalmazott felajánlotta a szerszámosládáját, és az éppen ott tartózkodó mobil-autószerelő meglátva szerencsétlenkedésemet, beszerelte az új aksit. Ki is mérte, így kiderült, hogy a töltéssel lehet baj. Mindezt ingyen… Nem mertem tehát folytatni az utat, így telefonon kértem egyik barátomat – akinek szállítmányozási cége van –, hogy amikor lehetősége lesz rá, természetesen céges alapon, fizetés ellenében vigye haza vidékre az autómat. Ám, ehhez szintén a benzinkútnál dolgozók segítségére volt szükségem. A lányok ebben is partnerek voltak. Beállhattam a kút területére, borítékba betettem a slusszkulcsot, és ráírtam barátom nevét, a borítékot pedig a benzinkutas hölgy eltette, és biztosított arról, hogy aki ezen a néven jön a kocsiért, az megkapja az otthagyott kopertámat. Szerettem volna hálámat kifejezni, de a hölgy visszautasított azzal, miszerint, ez alapvető emberi kötelessége, amiért lelkiismerete szerint nem fogadhat el semmit. Már-már beleszédültem abba a sok emberségbe, amit megtapasztaltam.

Tömegközlekedési eszközökkel folytattam az utamat a kórházba. A villamosmegállóban kerestem egy jegykiadó automatát, de nem volt. Felszálltam tehát a villamosra, és szembetalálkoztam az ellenőrrel, akinek röviden vázoltam, miért nincs jegyem. Semmi baj – mondta – szálljon le a következőnél. Ott talál automatát. A villamos úgyis jön, amire elintézi –, majd tovább ment ellenőrizni.

A kórház után, autó híján vonattal indultam haza, de ebben is volt valami különleges. Alig pár perc volt a kelenföldi vonatindulásig, így ott is jegy nélkül voltam kénytelen felrohanni a peronra és beszállni a már ott várakozó szerelvénybe. A MÁV jegyvizsgálójának elmondtam: ha a jegykiadó automatánál megállok ügyeskedni, akkor lekésem a vonatot, és a gyerekem, mintegy másfél órát állna otthon az ajtóban, lévén, nálam a lakáskulcs… így hát felszálltam. A jóindulatú jegyvizsgáló hölgy nem büntetett meg, pedig megtehette volna – amint az ma szokás –, hanem a következő állomástól kiadta a jegyet, merthogy ott nincs pénztár és automata. (Ahol pénztár van, onnan csak büntetéssel együtt adhat ki jegyet a kalauz!) A napi isteni gondviselés – mai szóval, szerencsesorozatom – azzal zárult, hogy egy menetrenden kívüli busz a vasútállomástól azonnal indult, mihelyst felszálltam rá. A menetrend szerinti fél óra múlva érkezett volna… a sofőr szívességből engedte meg, hogy felszálljak. Nem lett volna kötelező számára, de, mert aznapi járatait a mi falunkból indulva kezdte, és a vasútállomásra csak azért állt be, mert egy beteg szomszédját hozta ki otthonról, ahol munkakezdéséig parkoltatta a buszt, bevitt a faluba. Végre hazakerültem! Fiam is megérkezett a helyi iskolából, így minden a helyére került. Igaz, nem így terveztem a napot.

Épp írni készültem a szinte egész nap, és mindenütt megtapasztalt emberségről tűnődve – mert ez a nap megható volt számomra, hiszen az újságíró többnyire az ellentétes magatartásokkal találkozik – amikor dudálást hallottam az utca felől. Barátom és felesége hozták a benzinkútnál hagyott autómat. Kérdésemre, hogy mivel tartozom, Feri nevetve csak annyit mondott: – Főznél egy jó kávét?

– Főztem.