Akihez segítségért folyamodnak – interjú Böttger Antal református lelki pásztorral

Sokan beszélnek az egyházak válságáról, különösen német területeken vélnek egyes kutatók felismerni erre utaló jeleket, problémákat. Vannak olyan elemzések, amelyek végkövetkeztetésként egyenesen a teljes megújulás kérdését emlegetik.

Üres templomokról, semmitmondó igehirdetésekről, súlyos paphiányról, a papok túlzott leterheltségéről folynak a viták a médiumokban, de a laikusok körében, a napi közbeszédben is kedvelt témává kezd ez válni. A szolgálatot teljesítők is tapasztalják, hogy bizonyos téren vannak gondok, de akiktől nap mint nap számosan várnak lelki támogatást, akikhez a rájuk bízottak segítségért folyamodnak, azok korántsem élik meg ilyen tragikusan a helyzetet. Egy lelkész a nap 24 órájában a hozzá fordulók rendelkezésére áll, és az idejét nem panaszkodással, hanem lelki segítségnyújtással, hitoktatással, a gyülekezeti élet számtalan kisebb-nagyobb feladatának megoldásával tölti.

„Szép dolog kifaragni egy szobrot és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket és megtölteni igazsággal.”

Ezt értettük meg a dunaújvárosi református közösség lelkipásztorának, Böttger Antalnak a szavaiból is. A budapesti születésű, Budapesten nevelkedett tiszteletes közel harminc éve gyakorolja hivatását. Eléggé szokatlan, mondhatjuk, különös módon került a pályára. A családjában sokféle foglalkozású ember volt: színészek, iparosok, földművesek, de pap senkiből sem lett. Először ő is más szakmát választott. Geológusnak készült, ezen a szakterületen szerzett érettségit. Aztán a hetvenes években kapcsolatba került a Fasori református gyülekezettel. Az ottani lelkész és a környezetében lévő néhány lelkes hívő elhivatottságból megkeresett pár fiatalt, és közösséget formáltak belőlük a reformátusok közismerten sikeres ifjúságnevelő hagyományaira építve. Kirándultak, táboroztak, beszélgettek, zenét hallgattak, közösen kutatták a válaszokat a kamaszokat foglalkoztató kérdésekre. Egyszer, egy prédikáció hallatán az akkor még tinédzser Böttger Antal úgy érezte, róla és neki szól a prédikátor szava, az igehirdetésben őt személyesen hívja az Úr a feladatra. Így lett a geológusból teológus. A két pálya megnevezésében csupán egyetlen betű a különbség, de a tartalom tekintetében – szó szerint: ég és föld.

A Hittudományi Főiskolán 1989-ben, a nagy átalakulások idején szerzett diplomát. A végzés után házasságot kötött egy évfolyamtársával, és együtt kezdték meg a hivatás gyakorlását. Előbb különböző Tolna megyei kis falvakban szolgált, a dunaújvárosi gyülekezet élén közel húsz éve áll. Öt lányt neveltek fel, akik közül négy már önálló, a legkisebb pedig hamarosan érettségizni fog. A lelkészi munka rendkívül összetett, az ember tényleg mindenhez kell, hogy értsen, a pályázat­írástól a gazdálkodáson át a pedagógiáig és a pszichológiáig egyaránt. Különösen ez utóbbira van szükség, hiszen az emberi szenvedések, bajok nagy része lelki eredetű. A tiszteletes úr hivatásának minden területével egyformán nagy alázattal foglalkozik, de vannak olyan feladatok, amelyekre különös odaadással tekint. Ilyen a lelkek vigasztalása, megsegítése, az élettől búcsúzók mások által felfoghatatlan, különös világának támogatása. Ezek a találkozások a halál küszöbén állók esetében az utolsó esélyt jelentik ahhoz, hogy tisztázódjanak belső, titkos kérdések, kimondásra váró gondolatok, az itt maradóknak szóló üzenetek, soha ki nem fejezett érzések.

A szenvedőkkel közös imádkozás segítséget ad ahhoz, hogy teljes békességgel elfogadják a megváltoztathatatlant, de ugyanilyen fontos számára a gyermekekkel való foglalkozás is. Nem ritka az olyan család, ahol divatból gyakorolják a vallási élethez tartozó különböző cselekvéseket, ám ha a gyerek ezt veszi át a felnőttektől, az ő hite sem lesz mélyebb. Szellemileg, lelkileg hiteles hozzáállást kell átadni a fiataloknak, ami nem könnyű. Kicsi korban ez viszonylag egyszerűbb, de a nagyobbaknál a környezet hatásait is ellensúlyozni kell. A tiszteletes úr számára a legnagyobb siker az, amikor valakiben erősíteni tudja a hitet, vagy legalább ahhoz hozzá tudja segíteni a támogatásra szorulót, hogy jobb lelkiállapotba kerüljön, például megtalálja a békét Krisztusban, el tudja felejteni a haragját, le tudja csillapítani a benne dúló indulatokat, szenvedélyeket.

„A példamutatás nem a legfontosabb dolog, amivel másokat befolyásolhatunk – hanem az egyetlen” (Albert Schweitzer).

Magára viszonylag kevés ideje marad, de azt nagyon tartalmasan, hasznosan tölti: sokat olvas, szakirodalmat fordít németből, maga is ír cikkeket, vagy éppen felkészül a következő feladatokra. Gyakran éjszakába nyúlik a munka. A levelezésre, a segítséget kérők kérdéseinek megválaszolására ilyenkor tud sort keríteni. Nem panaszkodik a válságra, a világban tapasztalható zavarokra, a túlterheltségre, nincs benne kiégettség, pedig van feladata bőven! Nehéz helyzetet is eleget tapasztal. Victor Hugóval együtt megállapíthatjuk: „Szép dolog kifaragni egy szobrot és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket és megtölteni igazsággal.”