A sikerhez kell a takarítónő és a vezérigazgató hozzáértése is

Az acélvárosban született és mutatkozott be acélvonalban. Gyerek volt, elsős általános iskolás, amikor a családfő elvitte egy válogatóra, hatévesen öltötte magára először a Kohász szerelését. Édesapja nagyon szerette a focit, vele jártak a válogatott mérkőzéseire, illetve a Népstadion kettős rangadóira. Az újvárosi felnőttcsapatban az NB II-ben lépett pályára először, 18 esztendősen, az NB I-ben premierjére tisztán emlékszik, a Verebes József által dirigált Győr vendégei voltak a nyolcvanas évek végéhez közeledve, csereként bizonyíthatott az 1–1-re végződő találkozón. Mezőtúr, az NB II-es Honvéd Szabó Lajos SE következett, fél év múlva a katonacsapatok legnagyobbjához, a Kispest Honvédhoz vezényelték. Együtt edzett a Disztl testvérekkel, Kovács Kálmánnal, a válogatott akkori meghatározó játékosaival, edzőtáborozott velük, kupameccsen pályára küldték, bajnokin csak padon ült, nem kapott bizalmat. Az NB III-as Osztapenko SE következett, leszerelése után visszatért Újvárosba, a másodosztályú gárdához. Jól jött az élvonalbeli Pécsi MFC invitálása 1992 nyarán.

– Három évet töltöttem Baranyában, bizalmat kaptam a legmagasabb osztályban. Nem indult jól, egy nem túl erős gárdához kerültem szakmailag és gazdaságilag, aztán kiegyenesedtünk. Jó csapatunk lett, közben külföldi tulajdonos érkezett, visszatértek a válogatott labdarúgók, Márton Gábor, Mészáros Ferenc, érkezett az osztrák Niederbacher, a lengyel Warzycha, a nigériai Babatunde Fatusi, kikerültem a csapatból, kértem, hogy adjanak kölcsön. Ma már szinte hihetetlen, akkor kettős igazolással megtörténhetett: Beremendre kerültem, azonban számítottak rám Pécsen is, ugyanis többen megsérültek. Szombaton NB I-es bajnokin léptem pályára a PMFC-ben, másnap ugyanúgy kezdtem egy osztállyal lejjebb, beremendi színekben. Mondjuk jól sült el, mindkét helyen kaptam pénzt, fizikálisan pedig megerősödtem, bírtam az iramot. Maradhattam volna Pécsen, a sztárok távoztak, más NB I-es klubtól viszont nem volt ajánlatom. 1995 nyarán invitált a Dunaferr, a Szabó József vezette elnökség tagjai szavahihetők voltak, azt mondták, rövidesen NB I lesz, komoly csapatot akarnak építeni. Két évvel később majdnem feljutottunk, a Stadler FC-vel vívtunk osztályozót, az első ­meccs döntetlenje után idegenben 2–1-re kikaptunk. Nagy csalódásként éltem meg, mert jobbak voltunk, mindkét meccsen meg­győzőbben futballoztunk, illett volna felmennünk. Még akkor is, ha a Stadler jó kerettel rendelkezett. Nagy pofont volt, egy évvel később azonban feljutottunk, Varga Zoltán irányításával. Nem volt könnyű szezon így sem, az edző ugyanis a keret jelentős részét le akarta cserélni, elsőként Tököli Attilát és engem, pedig a második vonalban Tököli 20 gólt lőtt, gólkirály, én pedig mögötte, 18 alkalommal voltam eredményes. Később, a legmagasabb osztályban is gyakran betaláltam, Attila pedig ott is gólkirály lett. Újoncként jól szerepeltünk az NB I-ben is, Varga megbetegedett, valamint konfliktusba került a vezetőkkel, Ebedli Ferenc vette át a csapatot, jól sikerült a váltás, nyugalmat adott, bejöttünk az 5. helyre. Egy szigorú edző után egy engedékeny tréner ült a kispadra, feldobott játékkal nyertük a meccseket.

A felnőttválogatottban nem mutatkozott be, amit fájlal, ugyanis amikor a Dunaferr bajnok lett, neki is jól ment a játék. Úgy gondolja, megérdemelte volna a meghívót.

– Volt, hogy nem csak én számítottam a kerettagságra, mások is úgy gondolták, megérdemelném. NB II-es válogatott voltam, ami természetesen nem ugyanaz a nemzeti együttessel. Érdekes, amikor katonaként Kispestre kerültem, Bicskei Bertalan volt a vezetőedző, nem számított rám, igaz, sérüléssel bajlódtam. Előzőleg ő volt az ifiválogatott szakvezetője, hiába voltam gólkirály abban a korosztályban, mégsem küldött meghívót. Amikor a Dunaferrel aranyérmesek lettünk, ő szövetségi kapitányként ténykedett, mondhatom, nem volt vele szerencsém. Ezzel együtt csak tisztelettel beszélhetek róla, ő másoknak szavazott bizalmat a posztomon. Nem csak a válogatottság nem jött össze, a külföldi szerződés sem, pedig akartam, úgy gondoltam, keresek egy kis pénzt és nyelvet is tanulok. Közel voltam hozzá, jártam Innsbruckban, megfeleltem a próbajátékon, mégsem jött össze a szerződés, mint ahogy szerintem nem ment rosszul egy francia, egy izraeli és egy belga, élvonalbeli gárdánál sem, mégis meghiúsult mindegyik.

Aztán érkezett Egervári Sándor és Kenyeres Imre. A cél a dobogó volt, de aranyra nem számítottak.

– Istenként néztünk Egervárira, alig volt hihető, hogy Újvárosba szerződött. Komoly edzői múlttal a háta mögött érkezett segítőjével, a csapatból sokunknak volt élvonalbeli múltja, de Egervári különösen nagy névnek számított, a bajnoktól jött. A csapatunk nagy erőssége a középpálya volt, de eleve minden poszton nagyon jó labdarúgókkal rendelkeztünk. Azonban a középpályás sort különlegesnek tartottam, támadásban és védekezésben is. Nem véletlenül javítottunk európai rekordot, több mint negyven meccsen át voltunk veretlenek. Minden a helyén volt, az anyagi biztonság, a szakmai felkészültség, a stáb minősége, az elvégzett munka, a játékoskeret, a hozzáállás. Minden passzolt. Nem volt varázsló az edző, vagy a csapatkapitány, viszont mindenki pontosan tudta a dolgát. Ha egy cégnél a takarítónő és a vezérigazgató egyaránt jól teljesít, nem marad el az eredmény. Korábbi csapataimnál játékosként, majd később edzőként sem tapasztaltam ilyet, hogy mindenki ennyire pozitívan állt hozzá mindenhez. Egy egyesület akkor lehet sikeres, ha minden a futballért történik. Nem egy-egy ember szerepvállalása, hanem a közösség hozza a sikereket. A pályafutásom legszebb időszaka volt, sajnálom, hogy 1997-ben az Akasztó elleni osztályozót elvesztettük, ha megnyerjük, egy évvel több jutott volna a legmagasabb osztályban. A kapus és a balhátvéd kivételével minden poszton játszottam az NB I-ben is, támadóként kezdtem, aztán hátrébb kerültem, az arany­érmes csapatban szervező középpályás voltam. A bajnokikon jobbára kezdtem, a nemzetközi kupameccseken döntően csereként léptem pályára. Én voltam a csapatkapitány, ha nem kezdtem, Salamon Miklós viselte a karszalagot, ő volt az első számú helyettes.

Az ezredfordulót követő második évben az anyacég megroggyant, ami Lengyel további életét is nagyban befolyásolta.

– A TF-et sportmenedzserként végeztem el, a vezetőkkel arról beszéltünk, hogy később itt folytatom a klubnál, bár részletekről nem beszéltünk. Gróf András volt a gazdasági társaság ügyvezetője, felmerült, hogy mellette kapok valamilyen szerepet. De ebből semmi nem lett, Gróf szerződése is lejárt, amit nem újítottak meg. Ifistákkal fejeztük be az NB I-et, kiestünk, a második vonalban játékosedzőként mutatkoztam be, az utolsó őszi bajnokin be is álltam, mérgemben becseréltem magam. Azonnal meg is sérültem, a kapus rácsúszott a lábamra, ezzel zárult a karrierem futballistaként. Magyaros volt a történet, amikor elfogyott a pénz, néhány vezető hozzáállása alapjaiban változott meg velünk szemben, nem Szabó Józsefre és a kollégáira gondolok, ők végig kitartottak mellettünk. Viszont akadtak, aki nemkívánatos személyként tekintettek ránk, úgy gondolták, a focisták csak viszik a pénzt. A többi szakosztály is nehéz helyzetbe került, mivel a támogatások elapadtak, a hangulat is romlott mindenütt, előzőleg sztárok voltunk, utána pedig éppen csak megtűrt emberek. Amit ma is sajnálok, hogy Trondheimben hiába játszottunk nagyon jól, voltak helyzeteink, pontrúgásaink, begyakorolt figuráink, nem tudtunk még egy gólt szerezni, nem jutottunk be a BL-csoportkörébe. Ez befolyásolta a következő éveket. Egy évvel később, a ciprusiak elleni UEFA-kupa selejtezőn már csak csere voltam, jöttek új játékosok, akik bizalmat kaptak.

Lengyel edzőként másfél évet dolgozott Újvárosban, aztán hármat Pakson, az Atomerőmű egyre jelentősebb támogatásának, valamint Haraszti Zsolt klubvezető hozzáértésének köszönhetően feljutottak az NB II-be, majd az élvonalba. „Folyamatosan tudtunk erősíteni, lépkedtünk egyre feljebb. Bennmaradtunk a legmagasabb osztályban, a következő évben öt vereséggel kezdtünk – pedig jó játékosokat igazoltunk, jött Tököli és Éger Laci –, aztán nyertünk kettőt, majd egy döntetlen után kikaptunk a REAC-tól, a vezetőkkel elbúcsúztunk egymástól.”

Istenként néztünk Egervárira, alig volt hihető, hogy Újvárosba szerződött

Iváncsán folytatta, ahol remekül érezte magát a Baki Imre által irányított családias, remek hangulatú, akkoriban megyei I-es, ma már az NB III-ban meghatározó együttesnél, ám érkezett az NB II-es Integrál DAC hívása, az Újpestre szerződő Szentes Lázárt váltotta a kispadon.

– Az Iváncsán töltött néhány hónapra nagy szeretettel emlékezem, viszont a győri klub nagy távlatokat kínált. Elképesztően kezdtünk, nyolc meccs­ből hetet nyertünk egy döntetlen mellett, vezettük a tabellát, aztán középcsapattá szelídültünk, a tehetős építőipari vállalkozó, a klub tulajdonosa pedig tönkrement. Visszatértem Paksra, a második csapathoz, 18 éves gyerekekkel feljutottunk az NB II-be, sőt, benn is maradtunk, ami hatalmas eredmény volt. 2014-től – egy nyolc meccset tartalmazó, NB II-es, ajkai kitérőt nem számolva – Pápán dolgozom. Pakson voltak ugyan edzőváltások, de nem volt esélyem, hogy ismét kinevezzenek a felnőttek élére, Pápára kerültem klub utánpótlásához szakmai igazgatóként, másfél éve pedig a harmadik ligás, felnőttgárdát is irányítom. A korábban élvonalbeli egyesületnél a felkerülés nem téma a másodosztályba, középcsapatként, tisztességgel működünk.