Két magyar karmikus találkozása Kínában

Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

János evangéliuma 15:13

Ám ne gondolják, hogy ezeknek a fiatal embereknek nincs lelkük, mert a nagy rohanásban nincs idő kiteljesedniük. Dehogynem! Budapesten találkoztam egy, Kínában élő huszonkét éves, a Miskolc melletti Edelényből indult lánnyal, Pipoly Zsófiával, aki ez utóbbiban erősített meg. Embersége, istenhite, tenni akarása, talpraesettsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „védencünk”, a rákbetegséggel küzdő Pecsét István kínai kezelése után gyógyultan térhetett haza ebből a távoli országból.

Miért pont Kína?

– Egy modellügynökségen keresztül kerültem ki oda, mintegy öt éve. Először Indonéziában, majd Honkongban és Dél-Koreában dolgoztam. Nagyon megtetszett az a világ, sok barátom is lett ott, de az iskola miatt hazajöttem. A Budapesti Corvinus Egyetemen tanultam az élelmiszermérnöki szakon, de azt végül nem fejeztem be, mert úgy gondoltam, hogy utazni szeretnék addig, amíg fiatal vagyok, úgyhogy visszamentem Délkelet-Ázsiába, akkor már Kínába. Két éve élek ott életvitelszerűen.

Hogyan kerültél kapcsolatba Istvánnal?

– Tavalyelőtt nyáron neki és egy idősebb, hasonló helyzetben lévő osztrák embernek szerveztek közös jótékonysági estet, ahol festményekre lehetett licitálni. Ennek bevételét kaphatta meg a két adományozott. Egy magyar srác posztolta ki ezt az eseményt, amire én is elmentem, és mivel ez a srác végül mégsem tudott eljönni, István engem kért meg arra, hogy segítsek neki az angolfordításban. Így találkoztam vele.

Hogyan lett ebből vérdonorság?

– István korábbi vérdonorja általam nem ismert okok ­miatt nem tudott már tovább vért adni neki. Ezért nagy bajban volt István, mert el kellett volna kezdenie a kezeléseket. Ahhoz azonban, hogy valaki vér­donor lehessen, abszolválnia kell jó pár tesztet, hogy alkalmas-e egyáltalán. Ez egy nemzetközi sztenderdek szerinti vizsgálat. Elsősorban az ő korosztályához tartozó magyar fiatalembereket kerestünk, végül egy dél-amerikai fiatalembert sikerült találnunk. Mindentől függetlenül megkérdeztem, hogy nő adhat-e neki vért? Az orvosok szerint ez lehetséges volt, azonban a DNS-mutációval számolnia kellett Istvánnak a férfi-női genotípusok miatt, amíg a férfi-férfi immunoterápia esetében nem. István az információk birtokában határozott döntést hozott, és feltétel nélkül megbízott bennem és orvosaiban. Így megcsinálták velem is ezt a vizsgálatot, ami csaknem egy hétig tartott. A nullás vércsoportom miatt alkalmas lettem erre, de ez önmagában nem lett volna elég a vérdonorsághoz. Meg kellett felelni több más feltétel mellett egy úgynevezett CTC tesztnek is. Ez kimutatja, hogy száz egységnyi vérben hány egységnyi olyan sejt van, ami elrákosodhat. És ha ez magasabb lett volna, mint kettő, akkor nem adhattam volna neki vért. Ez nálam végül hál’ Istennek nullás lett, így minden rendben volt.

Azért ehhez nagy lélek, nagy bátorság kellett. Egy ember életét sikerült megmentened ezzel.

– Ezen még így nem gondolkodtam el. Szüleim nagyon tisztességesek, a nagymamámtól is sokat tanultam, a szeretet, az alázatosság jó példa volt számomra. Keresztanyukám nagy állatbarát, tőle pedig azt tanultam, hogy az állatokat mennyire tisztelni és védeni kell.

Milyen gyerek voltál?

– Sok mindent kipróbáltam, voltam népitáncos, modern táncot is tanultam, továbbá zongoráztam, gitároztam, sőt elkezdtem kézilabdázni és focizni is. Belekezdtem, aztán meg – mondhatni – feladtam. Nem volt elég kitartásom a sporthoz. Azóta ez kicsit már változott nálam, és odafigyelek a testmozgásomra, ebből fakadóan Guangzhou-ban már eljárok kondizni.

Hogyan lesz valakiből modell? Casting, menedzserek hada veszi körül?

– Tizenhét éves koromban Miskolcon volt egy válogatás, ahonnan bejutottam a budapesti döntőbe. Ebben a háromnapos felkészítő táborban voltak fotózások, megtanítottak „járni”, hogyan kell a kifutón mozogni. Hobo egy dalában énekli, hogy a sikernek ára van, nem titka, ez pedig átültetve a hétköznapokra a sok gyakorlást jelenti, ami számomra nem teher. Igazán ezt az első három hónapos indonéziai munkám során tanultam meg, ott lettem tapasztalt modell. Aztán még évekig dolgoztam így ebben a délkelet-ázsiai térségben.

Mivel foglalkozol most?

– Guangzhou-ban, ebben a több mint tízmilliós kínai városban élek, ahol Istvánt is meggyógyították. Különböző jótékonysági sportesemények, elsősorban bokszmérkőzések háziasszonya vagyok odakint, ahol minden ilyen gála egyúttal adománygyűjtő rendezvény is, amelyen beteg kínai gyerekeknek gyűjtenek pénzt. E mellett néhány ismerősömmel hamarosan egy vegán életmódtanácsokat nyújtó blogot indítunk, amelyre én is fogok írni, természetesen angolul. Ez most van kialakulóban.

Úgy tudom, hogy Istvánnak nem csupán a vérdonor­sággal, hanem az életmód­változtatással is sokat segítettél. Erre István magától rájött, vagy te kényszerítetted rá?

– Hát picit sulykolni kellett! (nevet). Én két éve vagyok vegán, nem eszem húst és tojást (a vegetáriánusokkal itt a polé­mia), ez a változtatás egyébként nagyon jelentős pontja az életemnek. Akivel találkozom, annak mindig megpróbálok elejteni egy-két információt erről, szépen apránként, hogy egy picit ők is megismerkedjenek ezzel az egésszel, és ne úgy tekintsenek rám, mintha rájuk akarnám erőltetni ezt. Amikor Istvánnal először találkoztam, észrevettem, hogy evett húst, igaz nem sokat, de mégis hús volt. Ő nem gondolta azt, hogy neki ezt nem lenne szabad, ugyanis a vörös húsokat ugyan kizárta az életéből, csak a csirkehúst és a halat hagyta meg az étrendjében. Ám ezt sem volt szabad neki, ezért átbeszéltük vele a teljes hús nélküli étkezést. Az állati eredetű zsírok ugyanis nagyon egészségtelenek az emberi szervezet számára, különösen abban a helyzetben, ha valaki rákos. Állatkísérletekben ugyanis kimutatták, hogy a nagyon magas hústartalmú étrend esetén aktív volt és emelkedett a rákos sejtek aktivitása, ám amikor kivették az étrendjükből a húst, akkor megállt és el kezdett csökkenni.

Úgy hallottam, hogy ételfotózással is foglalkozol…

– Ezt inkább csak hobbiszinten csinálom, mert szeretek főz(őcskéz)ni. Az álmom az, hogy egyszer lesz egy vegán éttermem. Még nem tudom, hogy hol meg mikor, de inkább idehaza. Volt lehetőségem Kínában is, ahol egy étteremben konyhafőnökként vezethettem egy konyhát több hónapig, ahol a vegan ételeket árusítottunk. István többször is járt ebben az étteremben, például ott ünnepeltük meg tavaly a transzplantáció utáni „második születésnapját”. Akik jobban ismerik Istvánt, azok tudják, hogy ügyelnie kell a Crohn-betegségre, valamint a transzplantált májra, ezért mindig átgondolja, hogy mit eszik. Istvánnak megjött az étvágya, és elkezdett enni végre-valahára. Azóta is emlegeti a „három szintes” szendvicsemet, és a pesztós tésztámat, ami nagyon jó érzés a számomra. A későbbiekben azonban szeretnék majd hazaköltözni, mert hiányzik Magyarország.

Milyenek a kínai emberek, olyanok, mint amilyennek idehaza elképzeljük őket?

– Nehéz kérdés. Nagyon szorgalmasak, a munka számukra nagyon fontos, komolyan veszik, egyfajta társadalmi státuszt jelent náluk a munka, ami a lakossági hierarchiában elfoglalt „helyüket” képezi le. Ott szó szerint, mindenki dolgozik. Hétvégén, szombaton és vasárnap is ott vannak a kis üzleteikben és „hajtják a szekeret”. Egy háromezer éves kultúra, amely nagyon sok csodát foglal magában.

Egy keresztény közösségbe jártatok odakint Istvánnal?

– Igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint idehaza. Ez egy vegyes diaszpóra, vannak kínaiak és külföldiek is, ahol a közös nyelv az angol. A gyü­lekezet számára nem egy templomban, hanem egy toronyház teljes negyedik emeletén van az a hely kialakítva, ahol az istentiszteletet szoktuk megtartani. Ez persze nem teljesen úgy zajlik, mint egy itthoni szertartás, hanem egy kicsit kötetlenül, amelynek az elején és a végén is húsz-húsz perc miseének van, közte pedig a Bibliának egy-egy rítusát ­elemezve tartják meg a lelkipásztorok a beszédet, a prédikációt. Az egész szertartás alatt felszabadult a hangulat, nagyon jó, segítőkész közösség ez. A jó példát tovább örökítve arra szeretném ösztönözni az embereket, hogy ha tehetik, adjanak vért, és akármilyen módon is, de segítsenek másoknak.