Egy hajóban ülünk

Egy nehéz év után vagyunk, és talán egy még nehezebb elé nézünk. Épphogy túl lettünk a koronavírus-világjárványon, máris a nyakunkba szakadt az orosz különleges hadművelet az ukránok ellen. Ezt nevezhetjük bárminek, ez bizony háború, amelynek sok más hasonló sorsú európai országgal akaratlanul is részesei vagyunk. Szakértők elemzik nap mint nap a kialakult helyzetet. Abban szinte mindannyian egyetértenek, hogy ez valójában amerikai–orosz konfliktus. És az amerikaiaknak üzlet is. Európa ebből nem tud, és gyakran az az érzésem, hogy nem is akar kimaradni. A fegyverkezők és az újjáépítésre jelentkezők tábora ugyanis szinte ugyanaz. Eközben nyakunkon a háborús energiaválság, háborús infláció, önpusztító európai szankciók egész sorozata. A rakéták árnyékában az energia- és pénzügyi válság minden európai ország számára súlyos terhet jelent. Ám nem kell messzire kalandoznunk, hiszen közvetlen környezetünkben is olyan folyamatok zajlanak, amelyek meghatározzák mindennapi életünket. Elég csak a vasmű nehéz helyzetére gondolnunk.

Az okok elemzésétől most ezen a helyen eltekintenék. Attól azért mégsem, hogy reményemet fejezzem ki azzal kapcsolatban, hogy a „megtisztult” Dunaferr új erőre kap, és biztos egzisztenciát nyújt majd sok ezer családnak. Persze ebben az évben nagyon sok jó dolog is történt velünk, csak azt hajlamosak vagyunk a rosszabb dolgok mögé sorolni. 

Bíznunk kell azonban abban, hogy nemcsak „ülünk egy hajóban”, hanem „egy hajóban ülünk”, és közösen tenni tudunk azért, hogy túléljük ezt a válságot is. Csak reménykedem: felismerjük azt, mindannyian, hogy csak együtt sikerülhet. És nem csak a szavak más sorrendje miatt, hiszen nem kell állandóan egymásnak feszülni, mert van ebben a világban más dolgunk is.