Elmondatott minden

Miután tizennégy évesen részt vettem életem első koncertjén, amely történetesen egy Bonanza Banzai-buli volt a székesfehérvári VOK-ban, hát nem mondom, napokon át nem tudtam aludni. Az élmény, a hangulat és az összetartozás mindent elsöprő érzése olyan elemei erővel hatott rám, hogy egyből Bonanza Banzai-rajongó lettem. Akkor Ákos még maga is kereste az útját, de ez az útkeresés olyan őszinte és tiszta volt, amilyennel az ember nem gyakran találkozik élete folyamán. A három tagból álló zenekar úgy volt képes kifejezni az akkori tizenévesek életérzését, hogy dalai nem voltak sem negédesek, sem érthetetlenül szikárak. Nem véletlen, hogy dalszövegeiket tízezrek énekelték akkoriban. Azóta tizenhét év telt el, Ákos még mindig arról énekel, hogy Keresem az utam , s gyakran felidézi, hogy Ilyenek voltunk. De ez a mostani útkeresés egy kissé sántítva zajlik szerintem. Mostanra ugyanis Ákos profi előadóművész lett, aki mesterien kezeli az érzelmeit, s minden másodpercben pontosan tudja, mi az ő üzleti érdeke, mit szeretne a tömeg hallani. Ezzel együtt Ákost lehet utálni vagy szeretni, egyet nem lehet tenni: semlegesnek maradni az ő művészete előtt. És minden hibája, antipatikus allűrje ellenére ő az egyike annak a négy kortárs magyar könnyűzenésznek (vagy könnyűzenei formációnak), akik (amelyek) igazi értéket, soha nem hallott üzeneteket képesek szüntelenül átadni a rajongóknak. A másik ilyen szerintem a Quimby, a harmadik nemrég feloszlott, a negyediket pedig válassza ki magának mindenki ízlése-kedve szerint. Elmondatott minden .