2007.10.12. 02:29
Mennymenet a Dunában
Dunaújváros - Végy négy argentint, két kolumbiait, toborozz hozzájuk kétszáz újvárosit, és máris kész a mezőföldi rocktörténelem. Szerda este a Che Sudaka zenekar a mennybe ment, a közönség még annál is tovább!
Figyelem! Az alábbiakban elképesztő nyálcsorgatás és magasztalás veszi kezdetét. Körbedicsérjük a barcelonai Che Sudaka zenekart, a szervező brigádot és természetesen azt a kétszáz újvárosi punkot, aki végigpogózta az utóbbi évek legnagyobb buliját a Duna étteremben.
Kérem tisztelettel, az esett meg önsajnálatban és depresszióban kúszó kicsiny közösségünkben, amire ember-, és rocktörténeti emlékezet óta nem volt példa: farba lettünk rúgva. De nagyon!
Ennek a nagyon is farbarúgós estének adnám vissza itt tömör történetét. Főként a szégyen mocsarában fuldokló igazolatlan hiányzóknak. Kezdeném azzal, hogy mi szóltunk előre! Rimánkodtunk, fenyegettünk, de koncert előtt egy órával pontosan negyvenketten lézengtünk a Duna étterem körül. A főszervező, Szemenyi István még be is szólt, hogy nem kell aggódni, jön a kedves családja is, és akkor bizonyára átlépjük a bűvös ötvenes álomhatárt. Szégyenünket kannás fröccsbe fojtogattuk, közben serényen bólogattunk Keve Miki és lengyel kollégnanőjének pazar zenei bemelegítőjére. Csak halkan jegyezném meg, hogy gazdagabb zenei alapismeretekkel rendelkező helyeken már Keve úr prezentációján is sorszámokat szokás tépkedni a bebocsátáshoz.
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Kérem tisztelettel, az esett meg önsajnálatban és depresszióban kúszó kicsiny közösségünkben, amire ember-, és rocktörténeti emlékezet óta nem volt példa: farba lettünk rúgva. De nagyon!
Ennek a nagyon is farbarúgós estének adnám vissza itt tömör történetét. Főként a szégyen mocsarában fuldokló igazolatlan hiányzóknak. Kezdeném azzal, hogy mi szóltunk előre! Rimánkodtunk, fenyegettünk, de koncert előtt egy órával pontosan negyvenketten lézengtünk a Duna étterem körül. A főszervező, Szemenyi István még be is szólt, hogy nem kell aggódni, jön a kedves családja is, és akkor bizonyára átlépjük a bűvös ötvenes álomhatárt. Szégyenünket kannás fröccsbe fojtogattuk, közben serényen bólogattunk Keve Miki és lengyel kollégnanőjének pazar zenei bemelegítőjére. Csak halkan jegyezném meg, hogy gazdagabb zenei alapismeretekkel rendelkező helyeken már Keve úr prezentációján is sorszámokat szokás tépkedni a bebocsátáshoz.
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Kérem tisztelettel, az esett meg önsajnálatban és depresszióban kúszó kicsiny közösségünkben, amire ember-, és rocktörténeti emlékezet óta nem volt példa: farba lettünk rúgva. De nagyon!
Ennek a nagyon is farbarúgós estének adnám vissza itt tömör történetét. Főként a szégyen mocsarában fuldokló igazolatlan hiányzóknak. Kezdeném azzal, hogy mi szóltunk előre! Rimánkodtunk, fenyegettünk, de koncert előtt egy órával pontosan negyvenketten lézengtünk a Duna étterem körül. A főszervező, Szemenyi István még be is szólt, hogy nem kell aggódni, jön a kedves családja is, és akkor bizonyára átlépjük a bűvös ötvenes álomhatárt. Szégyenünket kannás fröccsbe fojtogattuk, közben serényen bólogattunk Keve Miki és lengyel kollégnanőjének pazar zenei bemelegítőjére. Csak halkan jegyezném meg, hogy gazdagabb zenei alapismeretekkel rendelkező helyeken már Keve úr prezentációján is sorszámokat szokás tépkedni a bebocsátáshoz.
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Ennek a nagyon is farbarúgós estének adnám vissza itt tömör történetét. Főként a szégyen mocsarában fuldokló igazolatlan hiányzóknak. Kezdeném azzal, hogy mi szóltunk előre! Rimánkodtunk, fenyegettünk, de koncert előtt egy órával pontosan negyvenketten lézengtünk a Duna étterem körül. A főszervező, Szemenyi István még be is szólt, hogy nem kell aggódni, jön a kedves családja is, és akkor bizonyára átlépjük a bűvös ötvenes álomhatárt. Szégyenünket kannás fröccsbe fojtogattuk, közben serényen bólogattunk Keve Miki és lengyel kollégnanőjének pazar zenei bemelegítőjére. Csak halkan jegyezném meg, hogy gazdagabb zenei alapismeretekkel rendelkező helyeken már Keve úr prezentációján is sorszámokat szokás tépkedni a bebocsátáshoz.
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Ennek a nagyon is farbarúgós estének adnám vissza itt tömör történetét. Főként a szégyen mocsarában fuldokló igazolatlan hiányzóknak. Kezdeném azzal, hogy mi szóltunk előre! Rimánkodtunk, fenyegettünk, de koncert előtt egy órával pontosan negyvenketten lézengtünk a Duna étterem körül. A főszervező, Szemenyi István még be is szólt, hogy nem kell aggódni, jön a kedves családja is, és akkor bizonyára átlépjük a bűvös ötvenes álomhatárt. Szégyenünket kannás fröccsbe fojtogattuk, közben serényen bólogattunk Keve Miki és lengyel kollégnanőjének pazar zenei bemelegítőjére. Csak halkan jegyezném meg, hogy gazdagabb zenei alapismeretekkel rendelkező helyeken már Keve úr prezentációján is sorszámokat szokás tépkedni a bebocsátáshoz.
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A kezdésre azért összeverődtünk jó százötvenen (külön dicséretet érdemel a József Attila Könyvtár különítménye, és a női vízilabdacsapat kemény magja). Az első szám után már a fejünket vertük az étterem oszlopába, hogy mi a fenének jártunk eddig koncertekre, ha ilyen is van. A Che Sudaka felmászott a színpadra, körbenézett a nem épp tekintélyes tömegen, majd úgy döntött, oké, itt ez a pár emberke, akkor nekik kell megmutatni, mi az a nagybetűs rocknroll, úgysincsenek hozzászokva a népek errefelé. Számtalan honi rockiparos hozzállása hasonló szituációban körülbelül a következő lett volna: na, már megint itt Mucsán kell tolni a haknit ennek a tirpák bagázsnak, játsszuk el a kötelezőt, és lépjünk gyorsan tovább.
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Che Sudakáéknál ez nem fér bele. Ők Barcelona sikátoraiból jöttek, ott pedig nincs kegyelem. Minden sarokért legalább három zenekar küzd. Ők egy vasporos, lusta és érdektelen városkában sem tehetik meg, hogy ne a maximumot nyújtsák. Hát nyújtották, összerogyásig nyomták ska-punk-reggae-hardcore himnuszaikat. Aki ott volt, sosem felejti. Csak egy pillanatkép: a banda frontembere alsógatyára vetkőzve üvölt, miközben családapák az első sorban pogózzák le a huszonéveseket, és artikulátlanul kántálják halandzsaspanyolul: hun-grásziá, hun-grásziá, ollé, ollé. Ilyet a 98-as Black Sabbath- Pantera közös pesti buli óta nem éreztem, nem tapasztaltam: a padló már nem csúszik, hanem ragad az izzadságtól! Szájbarágósan összegezve: jött hat dél-amerikai srác, olyan társadalmi kirekesztettségből és nélkülözésből, amilyenről nekünk (szerencsénknek hála) fogalmunk nincsen, és bebizonyították, hogy ki lehet törni a pokolból, lehet hitelesen és kompromisszumok nélkül zenélni, nem kell lustán és bambán leélni az életet. Ahogy a végén Nyulasi szakíró fogalmazott: ilyen még nem történt Újvárosban. Köszönöm a Che Sudakának és mindenkinek, aki ezt a szerdai estét összehozta.
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
Riszpekt!
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
A Che Sudaka összerogyásig nyomta a punk-ska-reggae himnuszokat
