Brazília, India a ligetben

A Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza nyári szabadtéri rendezvénysorozata, a Petőfi Művészeti Liget nem titkolt célja, hogy olyan zenei produkciókat is bemutasson a dunaújvárosiaknak, amilyeneket egyébként ritkán, vagy soha nem hallanának. A különleges zenei formációk sorába természetszerűleg beletartoznak az egyes nemzetekre jellemző muzsikákat zászlajukra tűző együttesek is. Az elmúlt hétvége ennek jegyében zajlott. Befogadókban sem volt hiány, hisz minden pénteken és vasárnap maga a közönség igazolja a szervezők szándékának létjogosultságát azzal, hogy megtölti a liget fái alatti teret. Ma már szinte minden fellépő bizton számíthat száz fő fölötti érdeklődőre. Nem volt ez másként pénteken sem, annak ellenére, hogy a szabadtéri színpad deszkáira lépő együttes neve a többség számára egyelőre ismeretlen. Illetve: sokaknak csak volt, mert biztos vagyok benne, hogy aki hallotta játszani őket pénteken, alaposan megjegyezte a furcsa hangzású nevet. Persze csak azok számára furcsa a név, akik nem jártasak a portugál nyelvben, s nem tudják, a Nossa a brazil slágerlisták vezető előadóinak dalait dolgozza át a maga sajátos stílusában. De ne tessenek hirtelenjében a brazil sorozatok főcímzenéinek hangulatára gondolni! A Nossa valami egészen mást hoz el a forró hangulatú országból. A különleges hangzás biztosítéka a cseppet sem hétköznapi hangszerelés, hiszen az együttes egy elektromos és egy akusztikus gitár, ütőhangszerek és cselló(!) felállással játssza el Ana Carolina dalainak feldolgozásai mellett saját szerzeményeit. Annak ellenére, hogy mindössze fél éve játszanak ebben a felállásban (a zenekar 2006-ban alakult), máris rendkívül összeszokott hatást keltenek rendkívül érett játékukkal. A brazil ritmusokat Varga Milán biztosítja, a szólógitárt Zámbó Tamás bírja elképesztő dallamokra, a csellón Simkó-Várnagy Mihály játszik - elképesztő dinamikával. A ritmusgitár mellett Halmai Zóra adja át a temperamentumos életérzést, természetesen portugálul.

A hét zárónapjára igazi rétegzenét kínáltak a szervezők, a több mint harminc éve az egyik utolsó nagy élő zenei nyelvet, az indiai klasszikus zenét játszó Calcutta Trió koncertjét. Kissé furcsán mutattak a kék vagy vörös hosszú ingbe, fehér vászonnadrágba öltözött, szőnyegeken térdelő, ülő zenészek és klasszikus indiai hangszereik a zenepavilon kovácsoltvas korlátai, oszlopai mögött, de mindez a zenei élményből mit sem vont le. A trió alapítója, Kozma András mestere, Pandit Ravi Shankar rágáit játszotta a talán legismertebb indiai hangszeren, a szitáron. A két nagy zenei egységet magába foglaló, jó másfél órás koncerten Szalai Péter a jellegzetes páros ütőhangszeren, a tablán segítette a hangzást, mellette dr. Molnár András a tampura nevű kísérőhangszerrel ágyazott meg a szitár dallamainak. Kissé talán maguk a rendezők is meglepődhettek, milyen élénk érdeklődés kísérte az elmélyült, filozofikus zenét játszó trió fellépését. Ráadásul a szép számú közönség nagyobbik része mindvégig ki is tartott, holott egészen biztosan akadt köztük olyan is, aki nem hallott még hasonlót.

A hét zárónapjára igazi rétegzenét kínáltak a szervezők, a több mint harminc éve az egyik utolsó nagy élő zenei nyelvet, az indiai klasszikus zenét játszó Calcutta Trió koncertjét. Kissé furcsán mutattak a kék vagy vörös hosszú ingbe, fehér vászonnadrágba öltözött, szőnyegeken térdelő, ülő zenészek és klasszikus indiai hangszereik a zenepavilon kovácsoltvas korlátai, oszlopai mögött, de mindez a zenei élményből mit sem vont le. A trió alapítója, Kozma András mestere, Pandit Ravi Shankar rágáit játszotta a talán legismertebb indiai hangszeren, a szitáron. A két nagy zenei egységet magába foglaló, jó másfél órás koncerten Szalai Péter a jellegzetes páros ütőhangszeren, a tablán segítette a hangzást, mellette dr. Molnár András a tampura nevű kísérőhangszerrel ágyazott meg a szitár dallamainak. Kissé talán maguk a rendezők is meglepődhettek, milyen élénk érdeklődés kísérte az elmélyült, filozofikus zenét játszó trió fellépését. Ráadásul a szép számú közönség nagyobbik része mindvégig ki is tartott, holott egészen biztosan akadt köztük olyan is, aki nem hallott még hasonlót.

A hét zárónapjára igazi rétegzenét kínáltak a szervezők, a több mint harminc éve az egyik utolsó nagy élő zenei nyelvet, az indiai klasszikus zenét játszó Calcutta Trió koncertjét. Kissé furcsán mutattak a kék vagy vörös hosszú ingbe, fehér vászonnadrágba öltözött, szőnyegeken térdelő, ülő zenészek és klasszikus indiai hangszereik a zenepavilon kovácsoltvas korlátai, oszlopai mögött, de mindez a zenei élményből mit sem vont le. A trió alapítója, Kozma András mestere, Pandit Ravi Shankar rágáit játszotta a talán legismertebb indiai hangszeren, a szitáron. A két nagy zenei egységet magába foglaló, jó másfél órás koncerten Szalai Péter a jellegzetes páros ütőhangszeren, a tablán segítette a hangzást, mellette dr. Molnár András a tampura nevű kísérőhangszerrel ágyazott meg a szitár dallamainak. Kissé talán maguk a rendezők is meglepődhettek, milyen élénk érdeklődés kísérte az elmélyült, filozofikus zenét játszó trió fellépését. Ráadásul a szép számú közönség nagyobbik része mindvégig ki is tartott, holott egészen biztosan akadt köztük olyan is, aki nem hallott még hasonlót.