Kutyakaland a város szélén

A hetven esztendős, magányosan élő férfi kedvenc időtöltése a séta: többnyire lakóhelye környékén, a Római-városrészben tesz nagy köröket délelőtt és délután egyaránt. Immár évek óta - tehát akár azt is mondhatnánk, hogy mindeddig szerencsésnek mondhatta magát,amiért csak vasárnap történt meg vele az, ami.

A városrész pereménél, az Aranyvölgyi útra levezető lépcsősornál járt éppen, délután négy óra körül, amikor egy megtermett eb vágtatott fel a lejtőn, pontosan Várkonyi Tamás felé.

- Megmondom őszintén, nagyon megijedtem! - mesélte a történteket a már sok mindent megélt öregúr. - A kutyán nem volt se póráz, se szájkosár, csak egy piros nyakörv. Szerencsére sokat olvastam kutyatámadásokról, és azt megjegyeztem ezekből a történetekből, hogy nem szabad elfutni vagy hadonászni, mert ezzel csak a vadászösztönt ébresztjük fel a jószágban, vagy felingereljük, mert támadási szándéknak veheti mozdulatainkat. Ezért megdermedtem, ami nem volt nehéz, leszorított kézzel megálltam, erősen a kutya szemébe néztem, és vártam, hogy most mi lesz.

- Az egész környéken nem láttam senkit, akihez a kutya tartozhatott volna - folytatta Várkonyi úr. - Így hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor a német juhász csak körülszimatolt, de nem bántott. Ki tudja, mennyi ideje forgolódhatott már körülöttem, amikor megjelent a lejtő tetején a gazdája, a kezében tartott pórázzal. Fiatal fiú volt, farmerben, kékes dzsekiben, rövid, szőke hajjal. Először csak annyit mondott, hogy nem kell félni, ez a kutya nem bánt. Na és, replikáztam, ha véletlenül mégis?! Vagy egy bizonytalan léptű öregasszony, netán egy kisgyerek jár erre, aki megijed?

- Minderre az volt a válasza - idézte Várkonyi Tamás, - hogy mit járkál erre, ez itt kutyasétáltató hely! Legalább bocsánatot kért volna - bosszankodott olvasónk.

Aki hozzátette, hogy megérti: a kutyatartás egyszerre lehet öröm és szükséglet, hiszen sok embernek az eb az egyetlen társa. De mindenkinek figyelembe kellene vennie, hogy az utca, a park közös, ott mások is járnak. Egy félreértett mozdulatnak pedig súlyos következményei lehetnek. Különösen akkor, ha a kutyatulajdonos eleve elutasító módon áll mások biztonságának kérdéséhez.

Megkérdeztük Biber Erzsébet Verát, egy korábbi cikkünk szereplőjét, aki kutyakiképző iskolát üzemeltet Kulcson, s akivel a közeljövőben cikksorozatot indítunk a városi kutyatartásról.

- Jól reagált olvasónk a kutya megjelenésére?

- Alapvetően helyesen cselekedett - válaszolta a kutyakiképző. - Nem szabad elszaladni, mert a kutya úgyis utolér. Viszont csapkodni, rúgni sem szabad feléje. Az sem hiba, hogy belenézett a kutya szemébe, elvégre a gazdája is a szemkontaktussal teremt kapcsolatot az ebbel. Még esetleg annyit tehetett volna az öregúr, ha tartott a kutyától, hogy a közeledését észlelve hirtelen, dühből rákiabál! A gazdás kutya erre visszamegy a gazdájához. Legfeljebb a kóbor, régóta az utcán élő jószág, akit már megrugdostak, az nem ijed meg a kiáltástól, de az is tisztes távolságban marad. Tehát az első és a legfontosabb dolog: megállni! Aztán kiáltani. A kiáltásra illik a kutya gazdájának is a helyszínre sietni és intézkedni...

Várkonyi úr nem kíván felhagyni a mindennapi sétákkal, amik az olvasáson kívül a legfőbb szórakozását jelentik. Szerencsére a minapi kutyakaland nem hagyott benne félelmet - ám nem tud szabadulni a gondolattól, mi lett volna, ha másképp reagál, vagy kisgyerekkel, beteg emberrel találkozik a kutya.

- Nem értem, miért viselkednek így a kutyatartók! - fakad ki riportalanyunk. - Az még hagyján, hogy nagyon kevesen szedik össze a kutya piszkát. De hogy még az ebet póráz nélkül sétáltatónak álljon feljebb, és a megijedt embert teremtse le: ez már sok!