Hittel, mosolyogva élni

János testnevelést tanít az Arany János Általános Iskolában, emellett a gyermekvédelem embert kívánó feladata is az ő hatáskörébe tartozik. Három éve gondnoka a dunaújvárosi református gyülekezetnek, tizenkét éve presbiterként segíti a lelkészt teendőiben. A lelkipásztor az egyházon belül a lelki vezető, mellette pedig úgynevezett világi vezető a gondnok, akit a gyülekezet titkos szavazással választ meg. Közösségük körülbelül ötszáz tagú, ebből a gyakorló hívők száma mintegy háromszáz. A gondnok feladata szerteágazó, sokban azonos a lelkészével. János - aki sokat időt tölt a gyülekezet fiataljai körében, filmklubot szerveznek, túráznak, a természetet járják - a Debreceni Református Hittudományi Egyetem vallástudományi tanszékén végzett. Ahogy mondja, nem kapott vallásos nevelést, bár a nagyapja református lelkipásztor volt. Huszonnégy éves korában érezte úgy, hogy valami hiányzik az életéből. A felesége, Éva már fél éve a református közösség tagja volt, amikor kapcsolatba került a gyülekezettel - ott ismerkedtek meg. Elköteleződött - teszi hozzá János, hitére célozva. Majd hozzáteszi: a család, a munkahely is fontos, de elköteleződni valami felé, ennél nincs semmi fontosabb.

Miközben beszélgetünk, beszalad a szobába a hároméves Zolika, ő januártól már óvodás. A zoknijait leveszi, mezítláb futkorász a szőnyegen. A kezében egy repülőgép, hatalmasat lendít rajta, a járgány messzire gurul... Aztán néhány szem diót rágcsál el az asztalon lévő tálból, majd a gyerekszobába szalad - ahonnan az ötéves bátyja, Péter kandikál ki...

Éva februártól újra dolgozni kezd - kerül szóba: a Lorántffy szakközépiskolában franciát és magyart tanít. Ő a helyi gimnáziumban végzett, majd a szegedi egyetemen szerzett egykor diplomát. Hét évig tanított már korábban is, ám az fontos döntésük volt, hogy mindkét kisfiúval három éves korukig otthon maradhasson. A családjaik támogatása sokat jelentett, főként ebben az időszakban. Éva hozzáteszi: a gondviselés is velük volt, hiszen anyagilag sem kerültek soha olyan helyzetbe, hogy megkeseredtek volna. Ha nem tudták, miből, hogyan lesz holnap, az másnapra mindig megoldódott.

Persze ez egyfelől sok lemondást is jelent: nincs autójuk, vagy éppen plazmatévéjük. Ők az időt inkább a családjukra, a gyerekekre fordítják. S ami esetleg az anyagi javakban hiányzik, az sokszorosan kárpótlást nyer. Ez is döntés kérdése volt... hogy mi az igazán fontos.

Hallani, hogy szigorú tanárbácsi, de a gyerekek szeretik, tisztelik... János nevet, majd elkomolyodva mondja: - Szeretem a rendet. Szigorú vagyok, vannak olykor konfliktusok emiatt, ám azokat mindig megbeszéljük. De felhőtlen jókedvű játékdélutánokat is szoktunk tartani, zsíros kenyérrel, lila hagymával. Együtt játszunk, társasozunk a diákokkal. Bár vannak, akik a játékhoz is lusták...

Igen, sok (egyre több!) a családi problémákkal küszködő, vagy szociálisan rossz helyzetű gyerek - gombolyítjuk tovább a beszélgetés fonalát. Alapvetően a családokkal van probléma - hiszi Éva, aki vallja: a tiszta szívéből hívő embernek szilárd az értékrendje, van tehát mihez mérni, van mire támaszkodni. De baj van az oktatással is. A rendszerváltozás után egymást követték a reformok. Éva úgy véli: a tudásnak sajnálatos módon egyre kisebb szelete jut osztályrészül az újabb, s újabb generációknak. Ezért van egyre nagyobb jelentősége az értékmegőrzésben is komoly szerepet vállaló közösségeknek...

Amit az ismeretlen is rögtön észrevesz rajtuk: boldog és jó szülők. Azon fáradoznak, hogy megtanítsák biztos értékrend alapján választani, dönteni a fiaikat. És élményeket, biztos hátteret, hitet adnak nekik, felkeltik a lehető legtöbb dolog iránt az érdeklődésüket - egy szülő ennél többet feltehetően nem is tehet. Éva példáján okulva megszeretik talán a régi, antikvár könyveket, a szépirodalmat, történelmet. Apjuktól a természet szeretetét, a sportos kitartást leshetik el. S mint szüleik, talán egykor majd ők is egy üveg saját készítésű baracklekvárral vesznek búcsút egy újságírótól, aki valami hétköznapi, egyszerű kis csodát keresett...