Kimértebbek, távolságtartóbbak voltak annak idején a vendégek

– Bokros Tamásné kifogyhatatlan türelemmel, hihetetlen odaadással műveli a hivatását. Kivételesen, ezúttal mi láttuk vendégül.

– Emberi tulajdonságaiban, szakmaszeretetében, megbízhatóságban egy ritka volt kollégám, tanítványom, akit mindig nagyon-nagyon tiszteltem és szerettem – szólalt meg az elismerés hangján Szabó Gyula, a vendéglátás-történeti sétánk szervezője. – Az élet valahogy úgy hozta, hogy szerencsésen, ezt viszonzásként is megkaptam. Marika neve budapesti ismerőseimnél is rendszeresen szóba jön, mivel az ő személyéhez kötik mind a mai napig a Halászcsárdát. Sokan miatta tértek vissza újból és újból.

Innentől folytassa ő maga, ismerjük meg az életét, amin keresztül bepillantást nyerünk a vendéglátás helyi történetébe:

– Alföldi lány vagyok, Kunszentmiklóson születtem, és Szalkszentmártonban jártam általános iskolába. Kecskemétre, az óvónőképzőbe jelentkeztem, de későn kaptam vissza a választ, hogy túljelentkezés miatt elutasítottak. Már nem tudtam szeptemberben kezdeni máshol sem, így otthon maradtam. A barátnőm édesanyja, Juci néni ÁFÉSZ cukrászdát üzemeltetett, s odamentem felszolgálónak. A következő évben, 1965 szeptemberében jelentkeztem a Duna-vidéki Vendéglátó-ipari Vállalathoz felszolgáló tanulónak. Felvettek, a Kohász étteremben Jurász Gyuszi bácsi és Szabó Gyula keze alatt tanultam. A Radarba jártunk iskolába, a jelenlegi tűzoltólaktanya emeleti részébe. Heti váltásban ment a gyakorlati és elméleti oktatás, ami a következő évtől három nap gyakorlatra és két nap iskolára módosult. A dunaföldvári Kreskai Gyula bácsi volt az iskolaigazgatónk, Pálmai Ferenc bácsi, Vadné Sárika, Mokri tanár úr és Szabó Gyula tanítottak, jól emlékszem, hogy Barányi Bertalan az anyagismeretet oktatta. Nagyon szerettem a szakmát, szívesen tanultam, jó eredménnyel végeztem 1968-ban. Az L épületek első lépcsőházába, Annus nénihez költöztem albérletbe, a Kohász étterem gazdasszonyaként ő vette át az árut a külső cégektől. Egy éve dolgoztam már, amikor férjhez mentem, majd megszületett a lányunk, Barbara.

A halászcsárdás évtizedek

– A férjem a Vörös Csillag Termelőszövetkezetben megpályázta a főagronómusi állást, és szolgálati lakást kaptunk Nagyvenyimen. Barbara már hároméves volt, amikor érdeklődtem a Halászcsárdában, hogy van-e felszolgálófelvétel? A Hungar Hotelshez tartozott a Halászcsárda, az Arany Csillag Szálloda, a Gourmand cukrászda és az Autós presszó a benzinkútnál. Kocsis Lászlóné személyzetisnél jelentkeztem, Tischlerné volt a főkönyvelő, Molnár Mária pedig az igazgató. Felvettek, így 1971. április elsejével kezdtem meg a munkát és 2016. december 20-ig dolgoztam: összesen negyvennégy és fél évig – nyugdíjasként még rádolgoztam. Nagyon jó kollégáim voltak, nagyszerű kollektívával: Bajer Józsival, Tóth Lacival, Szalánczi Jancsival. Egyedüli nőként soha nem húztam ki magamat a nehezebb feladatok alól sem. Amikor kezdtem, Szépes Istvánné Rózsi néni volt az üzletvezető, Pécz Gábor a szakács, aki a Gellért Szállóból jött, és később ők ketten együtt vezették az üzletet. A vezetők gyakrabban cserélődtek, mint a kollégák. Az egyik kollégával, Somogyi Sándorral, mielőtt eljöttem, harminc évet dolgoztam, ő volt a társam. A cigányzenekar nélkül el sem tudtuk volna képzelni a csárdát. Malácsik Dezső volt a prímás, Gazsi István, a veje vett át a munkáját.

Fontos az álló- és tűrőképesség

– Nem nyolc, hanem sokszor tizenkét órát is kellett dolgozni. Legtöbbször hét végén, szombaton, vasárnap, pénteken voltak a brigádbulik, szombaton az esküvők, vasárnap a családi ebédek. Szombaton hajnalban végeztünk, elrendeztük az asztalokat, hazamentem, aludtam néhány órát, és mentem is vissza. Szerencsés voltam, mert a férjem rendezte a gyereket – később volt, aki vigyázzon rá –, nagyon tolerálta a munkaidő-beosztásomat. Tudta, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni. Ehhez a munkához elengedhetetlen az álló- és tűrőképesség, valamint alázat az emberekkel szemben. Nem adtam át a vendégnek, ha rossz passzban voltam. Apukám juhász volt, anyukám háztartásbeli, négyen voltunk testvérek, hárman lányok, a bátyám sajnos meghalt, és a szüleim sem élnek. Anyu volt talán ilyen, mindenkivel jóban volt. A másik magyarázat a mentalitásomra talán az, hogy nagyon tudtam váltani. A vendég nem azért jön, hogy a savanyú képemet lássa, hanem azért, hogy jól érezze magát, és minőségi italt és udvariasságot kapjon. A vasmű, a város vezetőit itt ismertem meg. Borovszky Ambrust, Závodi Imrét, dr. Szabó Ferencet, Horváth Istvánt személyesen kiszolgáltam, a vendégeiket is hozzánk hozták. A főiskola vezetői és a végzettek ünnepeltjei közül sokan minket választottak. Nekem már az örömöt okozott, ha érkezésük előtt a tisztára vasalt abroszokon szépen megterített asztalokkal fogadtuk őket. Ha ezek rendben voltak, az adódó kisebb galibákon már könnyebben túl tudtuk tenni magunkat.

Kiruccanás a Gourmandba

– Házon belül elkértem magam, így 1975-ben fél évet, februártól szeptemberig a Gourmand eszpresszóban töltöttem. Ha választhattam, mindig a placcra mentem, a vendégekkel szívesebben foglalkoztam. Végül is nem szerettem meg ezt a helyet, ezért visszamentem a csárdába. Huszonöt éven keresztül hatszáz forint volt az alapfizetésem, ehhez jött a borravaló, ami ösztönzi az embert a minőségi kiszolgálásra. A csárda egy speciális helynek számít, ma sem jellemzi a személyzet cserélődése. Aki mégis eljött, az a hét végi elfoglaltság miatt változtatott, többen el is mentek a vasműbe dolgozni. A fiatalok egyből a placcon akarnak kezdeni, holott igenis hátul kell kezdeni, mert akkor fogja megszeretni a munkáját. Ha végigmegy a tevékenységi körökön, hasznát látja a későbbiekben.

– Gundel Ferenc is a konyhán kezdett a családi tulajdonban lévő Gellért Szálló éttermében – veti közbe Szabó Gyula és hozzáteszi: – Azt vallotta, ahhoz, hogy valaki értsen a munkájához, meg kell tanulnia főzni és meg kell becsülnie mások munkáját is.

A vendégek viszonya a vendéglátókhoz

– Kimértebbek, távolságtartóbbak voltak a vendégek. Maximálisan meg kellett adni a tiszteletet nekik, nagyobb volt a társadalmi távolság közöttünk. A tisztes távolság jellemzőbb volt, most közvetlenebb a viszony. Ugyanúgy megadják a tiszteletet, mint korábban, de például a magasabb beosztású vendégek közelebb léptek hozzánk. Bejött úgy tíz éve négy harmincöt év körüli férfi azzal, hogy szeretnének ebédelni. Mutattam nekik a kistermet, végül a középső bokszba ültek le. Adtam nekik étlapot, aperitifet ajánlottam. Az előételt is megbeszéltük. Kiszolgáltam őket, komplett ebédet fogyasztottak, fizettek, mondtam nekik, hogy egészségükre váljék! Az egyikük megszólalt: – Hölgyem, nagyon köszönjük a maximális szakmai tudását, és kívánok jó egészséget és nagyon sok vendéget, akik a szakmai tudását élvezhessék – megkönnyezem még most is ezt a nem várt elismerést. Annyira meglepett. Akkor voltam hatvanéves. Fiataloktól nem számítottam ekkora elismerésre.

Epilógus

– Barbara lányunk kereskedelmet tanult, a Skála áruházban kezdett, felsőfokú tanulmányokat is folytatott. Három unokám van, a lányomék családostul Kelebián élnek.

A halászcsárdás időszakot követően, otthon voltam két és fél évig, és májustól ismét dolgozom: a Nyugdíjas Szövetkezeten keresztül, a Jakó Cukrászdában egy héten kétszer, heti 25 órában. Tizenöt éve egyedül élek, férjem váratlanul meghalt és az unokáim is felnőttek. Fontos számomra emberek között lenni, tartozni valahova, készülni arra, hogy megyek dolgozni.

Balról Novák Mihály üzletvezető, Bokrosné Marika felszolgáló, középen Kalauz Balázs területi igazgató, Tóth Lászlóné üzletvezető és Tolnai Kálmán, a Pálhalmai Büntetés-végrehajtó Intézet igazgatója (1982)Fotó: Szente Tünde reprodukció