2018.06.24. 08:00
A pentelei Bem utcában lakó Radics család szomorú története
A pentelei Bem utcában lakó Radics család szomorú története az 1950-es kitelepítésekkel kezdődött. Ez a borzasztó esemény Pentelét jobban érintette, mint az ország egyéb településeit. Az Újváros építése felgyorsította a jómódú családok kisemmizését, lakóépületeinek, földjeinek kisajátítását. Ezen családok jómódja több évtizedes, de esetenként évszázados szorgalmas és kitartó munka eredményeként született meg.

A szülők között Radics György látható 1962-ben újra a szülői házban
Mintegy száz éve
Radicsék családja is hasonló volt, hiszen ők mintegy száz éve élnek településünkön. Vagyonuk elvesztése óriási traumát okozott az életükben. A családi birtok felvirágoztatása az I. és II. világháború előtt történt. A család történetéről a már nyugdíjas pedagógus Radics György mesél: – Édesapám, Radics István és édesanyám, Török Teréz földműveléssel foglalkoztak a két világháború között. Szüleik és nagyszüleik is itt éltek és boldogultak Pentelén.
A II. világháborút apám és a bátyám szerencsére megúszta, mivel Piry dr. segítői voltak a településen, ezért nem kellett a frontra bevonulniuk. A II. világháború után folytatták mesterségüket. Egy közeli rokon halála után jelentős földterületet örököltek, így több mint 40 kataszteri hold földjük lett, ami egyben a vesztüket is jelentette. A családi földterület elérte a 350 aranykorona értéket, azaz a kisajátításra tervbe vett földterület minimális nagyságát.
A virágzó háztáji gazdaságban két ló volt a földműveléshez, de mellette sertést és egyéb aprójószágot, így baromfit is tartottak saját szükségletre – meséli a család legfiatalabb gyermeke, Radics György. Reggeltől estig kétkezi munkával művelték földjeiket, ennek ellenére osztályidegennek nyilvánították őket. A város és a vasmű építéséhez szükség volt a nagy földterületre és több lakóházra egyaránt, s ebbe a kisajátításba a Bem utcai Radics család is beleesett.

Nem hitték el
A család kitelepítése a többiekhez hasonlóan 1950. november 30-án éjjel 11 órakor kezdődött. Két rendőr jött azzal a véghatározattal, hogy éjjel 12 órára a vasútállomáson kell lennie az egész családnak. Mindenből csak egy tárgyat vagy jószágot lehetett vinni. A Radics szülők dermedten álltak, nem hitték, hogy ez lehetséges. A családnál tartózkodó kordélyosfogattal bíró rokon segítette a legfontosabb dolgokat összepakolni és az állomásra szállítani.
Akkoriban évente egy sertést volt szabad levágni egy családnak engedéllyel. Most ezt az egyet levágták és elszállították. Egy lóval, kocsival és egy tehénnel nekiindultak az ismeretlennek, a két szülővel és a két kisebbik gyermekkel. Fegyveres rendőrök kísérték őket. Útközben a tehén elszabadult, amit nagy nehezen sikerült csak befogni. A csendőrök csak arra figyeltek, hogy nem történik-e szökés. A család egy marhavagont kapott, abban kellett mindenüket elpakolni.

Estére Túrkevére értek, és felkeresték a megadott címet, ami azonban egy iskola volt. A szomszédba bezörgettek, és ott kaptak az első éjjel szállást. A levágott sertés húsa másnapra megromlott, csak keveset tudtak belőle felhasználni. Túrkevére Penteléről öt családot telepítettek, így a Gölöncsér, Windisch, Bata, Magyar és Dóra családot. Radicsék hamarosan egy másik házba költözhettek, ahol már jobbak voltak a körülmények. A megélhetésükhöz viszont el kellett adni a lovukat, tehenüket. A túrkevei lakosok is sokat segítettek, többször vittek nekik kenyeret, szalonnát és lekvárt.

Tavaszra fogytán volt a pénzük, és kérték a szolnoki rendőrségen, hogy közelebb lehessenek volt lakóhelyükhöz, rokonaikhoz. A kérés teljesült, és Pusztaszabolcsra kerültek a rokonokhoz, ahol egy külön házban kaptak lakhatási lehetőséget.
Ebben a házban azonban nem sokáig maradhattak, mert szükség volt az épületre az akkori vezetés egyik emberének. Ennek eredménye egy újabb kilakoltatás lett. A családot másodszor is kitelepítették.
A Kislángi Állami Gazdaság Pálmajor pusztai telephelyére kellett menniük, és ismét nekivágtak az ismeretlennek. Az apának minden vasárnap jelentkeznie kellett Enyingen a rendőrségen, de sokszor éjjel is kijöttek ellenőrzésre.
Reggeltől estig kétkezi munkával művelték földjeiket, mégis osztályidegennek nyilvánították őket
Három gyermeke közül a lánygyermek, Teréz kezdetben nem tanulhatott, később azonban közgazdasági végzettséget szerzett. Az idősebb fiú, István már a háború előtt is önkéntes tűzoltó és elismert közösségi ember volt. A legkisebb fiúgyermek, György Székesfehérváron ipari tanulónak tanult, majd szakoktatói és üzemmérnöki diplomát szerzett. Mint pedagógus ment nyugdíjba a mai Dunaferr-iskola elődjéből.

1956-ban felvetődött a család visszaköltözésének lehetősége. Érdekességként említhető, hogy erről a dunapentelei lakosokat is megkérdezték, nekik nem volt ellenvetésük. Radics István 1957. március 1-jén visszakapta Bem utcai házát, és hazajöhettek Pentelére. Mindent, ami eredetileg a háznál volt, elvittek, széthordtak, újra kellett kezdeni az életüket. Később a saját bútorukat felismerték egy-egy dunapentelei háznál, de azt már nem kérdezték meg, hogyan került hozzájuk…
A család újra talpra állt, és közöttünk éli dolgos napjait. Az unokák már csak az emlékeket őrzik a család történetének szomorú időszakáról.