Palotainé Kali Gabriella a Memento című film főszereplője

Látjuk a lovas szekéren Dunaföldvárról Baracs felé tartó tizenhárom éves kislányt, Kali Gabit a pár évvel idősebb nagybátyjával. Érezzük a nagymama ölelését, a kislány combja mellett elsuhanó orosz bajonett hidegségét, a felfoghatatlan rettenetet, ami megtörtént. Látjuk a meggyalázott édesanya alakját, az esztelen öldöklést. Palotané Kali Gabriella, a ma 83 éves hölgy is ott ül a nézőtéren, s újranézi Sára Sándor Memento című filmjét.

- Miként képes erre?

- Sára Sándor 2005-ben vette fel ezt a beszélgetést, s utána sokat jártunk mindenfelé az országban filmbemutatókra. Először nem voltam képes rá. Többször ki kellett mennem a teremből. Aztán amikor a nagykőrösi református főiskola diákjainak vetítették, valami megváltozott. Szembe tudtam nézni önmagammal és a könnytől csillogó tekintetekkel, a kérdésekkel. Mert nekik ezt a múltat is tudniuk kell, hiszen sok tízezer magyar család ment hasonlón keresztül.

Palotainé Kali Gabriella, a film főszereplője utoljára a szülővárosában tartott vetítésre ment el

- Memento a film címe. A latin szó jelentése: emlékeztető jel. Megrázó élményeket mesél el, mindenre pontosan emlékszik. Erősen beivódtak emlékezetébe nemcsak az események, de emlékszik a nagymama ölelésének a melegére, az orosz katonanő hajfonatára, a rózsafüzér-szemek koppanására, s arra a kockás terítőre, amit a nagymama terített az orosz tiszt elé az asztalra. Ez a memória áldás vagy átok?

- Is-is. Van, aki a rossz élményeket elnyomja, elfelejti. De a fájdalmak csiszolják az elmét és a lelket. Akinek nincs fájdalma, igazi öröme sincs, a kettő összetartozik.

- Miként született a film?

- Amikor megjelent a Sorstalanság, megdöbbentett a címe. Mi az, hogy sorstalanság? Mindenkinek van sorsa. Nekem is. Olyan, amiről eddig senki sem tudott. Hiszen nem beszéltem, nem mondtam el senkinek. S akkor leültem, elkezdtem írni. Felszakadt. Ez lett a Sorsom Sorsunk című könyvem. Megmutattam Mezey Katalinnak, s ő átadta Sándornak.

- Senkinek nem beszélt addig erről a tragédiáról? Édesanyjával sem érintették soha?

- Nem, soha! Pedig hosszú életet éltek a szüleim. Édesanyám nem hozta elő, én nem kérdeztem. Négy gyermekem van, de nekik sem mondtam el, nem mertem, csak akkor, amikor leírtam. Szomorú történet. Addig volt bennem düh, harag, méreg, bosszú, s akkor kezdődött a megbocsátás. Most már túljutottam, látják, már mosolyogni tudok.

- A mosoly az emlékezés közben is ott van sokszor az arcán, a tekintetében, s elsősorban a nagymama iránti szeretet kifejezésekor.

- Igen, a nagymama csodálatos asszony volt. Neki állít emléket ez a film.

- A film utolsó kockáinál megszólalt a közeli Öregtemplom harangja. Mintegy az ő emlékére. Érte szólt a harang. A nézők könnyekkel küszködve nagy csöndben ültek ebben a harangzúgásban.

- Igen, az a csend sokat kifejezett. Korábban mindig úgy éreztem, hogy nem teljesítettem Terus nagymama végakaratát. A tragikus nap előtt arra készültünk, hogy az ünnepségen elmondom majd a Nemzeti dalt. Lehozta a nemzeti zászlót is a padlásról. De nem mondtam el, s nem tűztük ki. Csak jóval később tettem ki egy bodzabokorra, majd 1989-ben Csíksomlyóra vittem a saját magam varrta zászlót, később többet is. Egyszer a két unokámmal Galambfalvára vittünk egyet a templomba. Egy székely ember fogta a zászló csücskét. Csodálatos öröm ült az arcán. Tudja, kedvesem, most magyarnak fogok meghalni, mert meghagyom, hogy a temetésemen ez a zászló takarjon majd. Nekem a zászló volt a küldetésem.

- A zászló és a március 15-e valahogy e tragikus gyermekkori emléken kívül is meghatározó az életében. Mintha jelkép lenne.

- Igen. Édesapám a Magyar Királyi Folyamerőknél szolgált Dunaföldváron. 1928-ben ő vezényelte a Hősök terén a díszszázadot, édesanyám pedig ott szavalta a Nemzeti dalt. Zászlók lobogtak fölöttük. Tekintetük összevillant, s ebből szerelem, majd házasság lett. Ezt az emlékemet is meg szeretném írni. Én csak azt tudom megírni, amit átéltem. De még a lányomhoz is kapcsolódik az ünnep: 84. március 15-e után egy barátnőjével sétált a Nemzeti Múzeum mellett, s az óvodások által odatűzött nemzeti színű zászlók mellől kigyomlálták a vöröseket és kukába dobták. Két civil ruhás rendőr elkapta és bevitte őket az igazgatónőhöz, hogy fegyelmezzék meg a lányokat. Később elmondta, nagyon büszke volt diákjaira. De féltünk, hogy az érettségi veszélyben van, segítségért egy ismerős paphoz fordultunk. Amikor meglátogattuk, ott ült egy ismeretlen fiatalember. Ő lett a lányom férje.

- Nemrég kis füzetben megjelent a Dunaföldvári anzix című írása, ebben felidézi emlékeit, a 30-as, 40-es éveket. Mit jelent önnek a város?

- Mit jelent? Mindent. Itt születtem. Itt töltöttem gyermekkorom boldog éveit. Szerettem házait, utcáit, a macskaköves Templom utcát és az Öreghegyet különösen. Sok emléket őrzök: az első csók ízét az öreghegyi vaskeresztnél, az első szerelem érzését. Az emberekre, például a tanítókra is szeretettel emlékszem. Az elemi után szüleim a leányiskolába írattak, ahol igen magasan képzett tanáraim voltak. Innen felvettek a jó nevű budapesti Ranolder Intézeti Klára Ipari Középiskolába. Dunaföldváron kereszteltek, itt elsőáldoztam, hitemet a bérmálás szentségével is itt erősítettem meg és itt kötöttem házasságot 1951-ben. Ezért örülök, hogy a filmet most levetítették, s én is el tudtam jönni. Ez az utolsó alkalom a szülővárosomban. Máshová már nem megyek.

- Megrázó, rettenetes mindaz, amit átélt a Baracs közeli tanyán. Járt ott azóta?

- Igen, egyszer, de megbántam, mert nagyon felkavart. Baracson van egy háborús emlékhely az áldozatok nevével. Köztük az egyetlen nő a nagyanyám. A határban áll egy korpusz, egy út menti kereszt, amit még a dédszüleim állíttattak. Amikor elkészült a film, az érte kapott százezer forintból rendbe hozattam. Amikor Földvárra jövök, oda is elmegyek, s mindig viszek virágot, koszorút.

- Miként lehet megbocsátani azt, hogy megölték nagyanyját, nagybátyját, meggyalázták édesanyját?

- Megbékéltem, már megbocsátottam. Az istenhit óriási segítség. Az Úristen nem véletlenül adja a szenvedéseket. Sajnálom azt, aki nem hisz a Teremtőben. Ha baj vagy fájdalom éri, összeroppan, ellenszert vesz elő. Ma, amikor felébredtem, besütött a nap. Imádkoztam: Add, Uram, hogy szép legyen ez a nap! S felnyitottam az Útitárs mai napra írt üzenetét. Ezt olvastam: Add Uram nekünk a Vigasztalás Lelkét! Add nekünk a vigasztalás, az erő, az öröm, a bizalom, a kitartó hit, a remény és a szeretet Lelkét: hogy örvendezhessünk békédnek. Ezt a békét kívánom az olvasóknak is...

Névjegy:

Palotainé Kali Gabriella 1931-ben született Dunaföldváron. Az elemi iskolát itt végezte, Budapesten érettségizett, később orvosi könyvtár szakot végzett, s Tatabányán dolgozott. A Baracs közeli tanyán 1944-45-ben átélt családi tragédiáról született, és 2003-ban könyv alakban is megjelent a Sorsom – Sorsunk című memoárja. 2005-ben Sára Sándor ennek alapján készítette a Memento című dokumentumfilmet. Palotainé Kali Gabriella Csók István festőművész örököse, a hagyaték gondozója. Jelenleg Tatán él. Négy gyermeke, tizenhárom unokája van.