Bevallottan elfogult sorok egy aranytorkú leányról

Valamicskét saját felfedezésemnek tartom őt - holott igazából annyi közöm van csak hozzá, hogy négy esztendővel ezelőtt egy társas kirándulás alkalmával egy vacsoraasztalnál ültünk. Amely asztal alá én kishíján becsúsztam a meglepetéstől, amikor meghallottam, hogy az akkor szakácstanuló kislány operaénekes akar lenni! Na ja, babráltam akkor az abrosz szélét magam elé mormolva, én meg nehézsúlyú profi bokszvilágbajnok szeretnék...

S míg nekem csak a nehézsúlyt sikerült teljesítenem (annyi vagyok, mint Tyson!), ez a csendes, mosolygós leányka leérettségizett, elvégzett vagy három iskolát - és két hete kategóriájában, a konzervatóriumi növendékek között harmadik lett a VII. Országos (egyben a II. Nemzetközi) Simándy József Emlékversenyen, Szegeden!

Mi? Ez nem nagy ügy?!

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyereket. Utóbbiakat a tapshoz, persze.

A természetesen mélységesen elfogult, de a lányát minden erejével még több tanulásra ösztönözni próbáló atyától tudom, hogy amikor Melinda Szegeden előadta versenyműveit (Kodály: Nausikaá, Verdi: In solitaria stanza, Puccini: Gianni Scicchi/Oh mio babbino caro), a hallgatóság, benne a nagytekintélyű zsüri szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

Nem csodálkozom. Bár botfülem van, de még élénken emlékszem arra az esetre, amikor egy Donizetti-dalt hallottam tőle, és kishíján hanyattvágódtam. Hihetetlenül telt, erős, bársonyos hang jön ebből a kicsi nőből!

Csak tudnám, honnan?!

De más se tudja.

No, jó, jó, rengeteget tanult, még többet fejlődött, megnyert ezt-azt (mondjuk, a szegedi Simándy-versenyen egy szegedi leány végzett előtte a második helyen, hm, hm - és egy fiú lett a kategória győztese: fiú, lányok között... de hát én nem értek hozzá), szóval: sokat haladt előre.

Ám az a nagy kérdés, hogy mi van benne, ott, legbelül, talán még a csodás hang forrásánál is mélyebben, ahol az dől el, hogy lesz-e valaki az ember gyerekéből, vagy elkallódik, mert túl nagy hegyet kell megmásznia?

Olyat, amelyiknek még a csúcsa sem látszik?

Hát ez volt számomra a három év utáni viszontlátás leginkább örömteli perce! Amikor kiderült, hogy az egykori csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú kislányból csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú nagylány lett!

Aki tudja, nagyon tudja, hogy minden tehetség csak akkor ér valamit, ha a felfoghatatlan mennyiségű munkát, amivel alátámasztják és iskolázzák a tálentumot, még egy kicsi munkával sikerül megfejelni...

A nyáron énekestáborba készül, Bogácsra, Schultze Katalinhoz (énekeseknek nem kell részleteznem, milyen nagy név ő is a műfajban!) - és talán Bécsben is láthatjuk majd, mert lehet (szigorúan: lehet!), hogy meghívják egy énekversenyre a császárvárosba.

Úgy tűnik, hogy ez a lány sikerre van ítélve? Úgy.

Azonban kezdem magam úgy érezni, mint a büszkeségtől majd szétrepedő, saját magát mégis halálra aggódó édes szülei: mi van, ha az utolsó küszöbben botlik meg a mi Melindánk?

Akkor baj van.

Ezt viszont csak az utolsó küszöbnél tudhatjuk meg...

Valamicskét saját felfedezésemnek tartom őt - holott igazából annyi közöm van csak hozzá, hogy négy esztendővel ezelőtt egy társas kirándulás alkalmával egy vacsoraasztalnál ültünk. Amely asztal alá én kishíján becsúsztam a meglepetéstől, amikor meghallottam, hogy az akkor szakácstanuló kislány operaénekes akar lenni! Na ja, babráltam akkor az abrosz szélét magam elé mormolva, én meg nehézsúlyú profi bokszvilágbajnok szeretnék...

S míg nekem csak a nehézsúlyt sikerült teljesítenem (annyi vagyok, mint Tyson!), ez a csendes, mosolygós leányka leérettségizett, elvégzett vagy három iskolát - és két hete kategóriájában, a konzervatóriumi növendékek között harmadik lett a VII. Országos (egyben a II. Nemzetközi) Simándy József Emlékversenyen, Szegeden!

Mi? Ez nem nagy ügy?!

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyereket. Utóbbiakat a tapshoz, persze.

A természetesen mélységesen elfogult, de a lányát minden erejével még több tanulásra ösztönözni próbáló atyától tudom, hogy amikor Melinda Szegeden előadta versenyműveit (Kodály: Nausikaá, Verdi: In solitaria stanza, Puccini: Gianni Scicchi/Oh mio babbino caro), a hallgatóság, benne a nagytekintélyű zsüri szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

Nem csodálkozom. Bár botfülem van, de még élénken emlékszem arra az esetre, amikor egy Donizetti-dalt hallottam tőle, és kishíján hanyattvágódtam. Hihetetlenül telt, erős, bársonyos hang jön ebből a kicsi nőből!

Csak tudnám, honnan?!

De más se tudja.

No, jó, jó, rengeteget tanult, még többet fejlődött, megnyert ezt-azt (mondjuk, a szegedi Simándy-versenyen egy szegedi leány végzett előtte a második helyen, hm, hm - és egy fiú lett a kategória győztese: fiú, lányok között... de hát én nem értek hozzá), szóval: sokat haladt előre.

Ám az a nagy kérdés, hogy mi van benne, ott, legbelül, talán még a csodás hang forrásánál is mélyebben, ahol az dől el, hogy lesz-e valaki az ember gyerekéből, vagy elkallódik, mert túl nagy hegyet kell megmásznia?

Olyat, amelyiknek még a csúcsa sem látszik?

Hát ez volt számomra a három év utáni viszontlátás leginkább örömteli perce! Amikor kiderült, hogy az egykori csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú kislányból csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú nagylány lett!

Aki tudja, nagyon tudja, hogy minden tehetség csak akkor ér valamit, ha a felfoghatatlan mennyiségű munkát, amivel alátámasztják és iskolázzák a tálentumot, még egy kicsi munkával sikerül megfejelni...

A nyáron énekestáborba készül, Bogácsra, Schultze Katalinhoz (énekeseknek nem kell részleteznem, milyen nagy név ő is a műfajban!) - és talán Bécsben is láthatjuk majd, mert lehet (szigorúan: lehet!), hogy meghívják egy énekversenyre a császárvárosba.

Úgy tűnik, hogy ez a lány sikerre van ítélve? Úgy.

Azonban kezdem magam úgy érezni, mint a büszkeségtől majd szétrepedő, saját magát mégis halálra aggódó édes szülei: mi van, ha az utolsó küszöbben botlik meg a mi Melindánk?

Akkor baj van.

Ezt viszont csak az utolsó küszöbnél tudhatjuk meg...

S míg nekem csak a nehézsúlyt sikerült teljesítenem (annyi vagyok, mint Tyson!), ez a csendes, mosolygós leányka leérettségizett, elvégzett vagy három iskolát - és két hete kategóriájában, a konzervatóriumi növendékek között harmadik lett a VII. Országos (egyben a II. Nemzetközi) Simándy József Emlékversenyen, Szegeden!

Mi? Ez nem nagy ügy?!

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyereket. Utóbbiakat a tapshoz, persze.

A természetesen mélységesen elfogult, de a lányát minden erejével még több tanulásra ösztönözni próbáló atyától tudom, hogy amikor Melinda Szegeden előadta versenyműveit (Kodály: Nausikaá, Verdi: In solitaria stanza, Puccini: Gianni Scicchi/Oh mio babbino caro), a hallgatóság, benne a nagytekintélyű zsüri szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

Nem csodálkozom. Bár botfülem van, de még élénken emlékszem arra az esetre, amikor egy Donizetti-dalt hallottam tőle, és kishíján hanyattvágódtam. Hihetetlenül telt, erős, bársonyos hang jön ebből a kicsi nőből!

Csak tudnám, honnan?!

De más se tudja.

No, jó, jó, rengeteget tanult, még többet fejlődött, megnyert ezt-azt (mondjuk, a szegedi Simándy-versenyen egy szegedi leány végzett előtte a második helyen, hm, hm - és egy fiú lett a kategória győztese: fiú, lányok között... de hát én nem értek hozzá), szóval: sokat haladt előre.

Ám az a nagy kérdés, hogy mi van benne, ott, legbelül, talán még a csodás hang forrásánál is mélyebben, ahol az dől el, hogy lesz-e valaki az ember gyerekéből, vagy elkallódik, mert túl nagy hegyet kell megmásznia?

Olyat, amelyiknek még a csúcsa sem látszik?

Hát ez volt számomra a három év utáni viszontlátás leginkább örömteli perce! Amikor kiderült, hogy az egykori csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú kislányból csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú nagylány lett!

Aki tudja, nagyon tudja, hogy minden tehetség csak akkor ér valamit, ha a felfoghatatlan mennyiségű munkát, amivel alátámasztják és iskolázzák a tálentumot, még egy kicsi munkával sikerül megfejelni...

A nyáron énekestáborba készül, Bogácsra, Schultze Katalinhoz (énekeseknek nem kell részleteznem, milyen nagy név ő is a műfajban!) - és talán Bécsben is láthatjuk majd, mert lehet (szigorúan: lehet!), hogy meghívják egy énekversenyre a császárvárosba.

Úgy tűnik, hogy ez a lány sikerre van ítélve? Úgy.

Azonban kezdem magam úgy érezni, mint a büszkeségtől majd szétrepedő, saját magát mégis halálra aggódó édes szülei: mi van, ha az utolsó küszöbben botlik meg a mi Melindánk?

Akkor baj van.

Ezt viszont csak az utolsó küszöbnél tudhatjuk meg...

S míg nekem csak a nehézsúlyt sikerült teljesítenem (annyi vagyok, mint Tyson!), ez a csendes, mosolygós leányka leérettségizett, elvégzett vagy három iskolát - és két hete kategóriájában, a konzervatóriumi növendékek között harmadik lett a VII. Országos (egyben a II. Nemzetközi) Simándy József Emlékversenyen, Szegeden!

Mi? Ez nem nagy ügy?!

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyereket. Utóbbiakat a tapshoz, persze.

A természetesen mélységesen elfogult, de a lányát minden erejével még több tanulásra ösztönözni próbáló atyától tudom, hogy amikor Melinda Szegeden előadta versenyműveit (Kodály: Nausikaá, Verdi: In solitaria stanza, Puccini: Gianni Scicchi/Oh mio babbino caro), a hallgatóság, benne a nagytekintélyű zsüri szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

Nem csodálkozom. Bár botfülem van, de még élénken emlékszem arra az esetre, amikor egy Donizetti-dalt hallottam tőle, és kishíján hanyattvágódtam. Hihetetlenül telt, erős, bársonyos hang jön ebből a kicsi nőből!

Csak tudnám, honnan?!

De más se tudja.

No, jó, jó, rengeteget tanult, még többet fejlődött, megnyert ezt-azt (mondjuk, a szegedi Simándy-versenyen egy szegedi leány végzett előtte a második helyen, hm, hm - és egy fiú lett a kategória győztese: fiú, lányok között... de hát én nem értek hozzá), szóval: sokat haladt előre.

Ám az a nagy kérdés, hogy mi van benne, ott, legbelül, talán még a csodás hang forrásánál is mélyebben, ahol az dől el, hogy lesz-e valaki az ember gyerekéből, vagy elkallódik, mert túl nagy hegyet kell megmásznia?

Olyat, amelyiknek még a csúcsa sem látszik?

Hát ez volt számomra a három év utáni viszontlátás leginkább örömteli perce! Amikor kiderült, hogy az egykori csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú kislányból csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú nagylány lett!

Aki tudja, nagyon tudja, hogy minden tehetség csak akkor ér valamit, ha a felfoghatatlan mennyiségű munkát, amivel alátámasztják és iskolázzák a tálentumot, még egy kicsi munkával sikerül megfejelni...

A nyáron énekestáborba készül, Bogácsra, Schultze Katalinhoz (énekeseknek nem kell részleteznem, milyen nagy név ő is a műfajban!) - és talán Bécsben is láthatjuk majd, mert lehet (szigorúan: lehet!), hogy meghívják egy énekversenyre a császárvárosba.

Úgy tűnik, hogy ez a lány sikerre van ítélve? Úgy.

Azonban kezdem magam úgy érezni, mint a büszkeségtől majd szétrepedő, saját magát mégis halálra aggódó édes szülei: mi van, ha az utolsó küszöbben botlik meg a mi Melindánk?

Akkor baj van.

Ezt viszont csak az utolsó küszöbnél tudhatjuk meg...

Mi? Ez nem nagy ügy?!

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyereket. Utóbbiakat a tapshoz, persze.

A természetesen mélységesen elfogult, de a lányát minden erejével még több tanulásra ösztönözni próbáló atyától tudom, hogy amikor Melinda Szegeden előadta versenyműveit (Kodály: Nausikaá, Verdi: In solitaria stanza, Puccini: Gianni Scicchi/Oh mio babbino caro), a hallgatóság, benne a nagytekintélyű zsüri szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

Nem csodálkozom. Bár botfülem van, de még élénken emlékszem arra az esetre, amikor egy Donizetti-dalt hallottam tőle, és kishíján hanyattvágódtam. Hihetetlenül telt, erős, bársonyos hang jön ebből a kicsi nőből!

Csak tudnám, honnan?!

De más se tudja.

No, jó, jó, rengeteget tanult, még többet fejlődött, megnyert ezt-azt (mondjuk, a szegedi Simándy-versenyen egy szegedi leány végzett előtte a második helyen, hm, hm - és egy fiú lett a kategória győztese: fiú, lányok között... de hát én nem értek hozzá), szóval: sokat haladt előre.

Ám az a nagy kérdés, hogy mi van benne, ott, legbelül, talán még a csodás hang forrásánál is mélyebben, ahol az dől el, hogy lesz-e valaki az ember gyerekéből, vagy elkallódik, mert túl nagy hegyet kell megmásznia?

Olyat, amelyiknek még a csúcsa sem látszik?

Hát ez volt számomra a három év utáni viszontlátás leginkább örömteli perce! Amikor kiderült, hogy az egykori csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú kislányból csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú nagylány lett!

Aki tudja, nagyon tudja, hogy minden tehetség csak akkor ér valamit, ha a felfoghatatlan mennyiségű munkát, amivel alátámasztják és iskolázzák a tálentumot, még egy kicsi munkával sikerül megfejelni...

A nyáron énekestáborba készül, Bogácsra, Schultze Katalinhoz (énekeseknek nem kell részleteznem, milyen nagy név ő is a műfajban!) - és talán Bécsben is láthatjuk majd, mert lehet (szigorúan: lehet!), hogy meghívják egy énekversenyre a császárvárosba.

Úgy tűnik, hogy ez a lány sikerre van ítélve? Úgy.

Azonban kezdem magam úgy érezni, mint a büszkeségtől majd szétrepedő, saját magát mégis halálra aggódó édes szülei: mi van, ha az utolsó küszöbben botlik meg a mi Melindánk?

Akkor baj van.

Ezt viszont csak az utolsó küszöbnél tudhatjuk meg...

Mi? Ez nem nagy ügy?!

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyereket. Utóbbiakat a tapshoz, persze.

A természetesen mélységesen elfogult, de a lányát minden erejével még több tanulásra ösztönözni próbáló atyától tudom, hogy amikor Melinda Szegeden előadta versenyműveit (Kodály: Nausikaá, Verdi: In solitaria stanza, Puccini: Gianni Scicchi/Oh mio babbino caro), a hallgatóság, benne a nagytekintélyű zsüri szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

Nem csodálkozom. Bár botfülem van, de még élénken emlékszem arra az esetre, amikor egy Donizetti-dalt hallottam tőle, és kishíján hanyattvágódtam. Hihetetlenül telt, erős, bársonyos hang jön ebből a kicsi nőből!

Csak tudnám, honnan?!

De más se tudja.

No, jó, jó, rengeteget tanult, még többet fejlődött, megnyert ezt-azt (mondjuk, a szegedi Simándy-versenyen egy szegedi leány végzett előtte a második helyen, hm, hm - és egy fiú lett a kategória győztese: fiú, lányok között... de hát én nem értek hozzá), szóval: sokat haladt előre.

Ám az a nagy kérdés, hogy mi van benne, ott, legbelül, talán még a csodás hang forrásánál is mélyebben, ahol az dől el, hogy lesz-e valaki az ember gyerekéből, vagy elkallódik, mert túl nagy hegyet kell megmásznia?

Olyat, amelyiknek még a csúcsa sem látszik?

Hát ez volt számomra a három év utáni viszontlátás leginkább örömteli perce! Amikor kiderült, hogy az egykori csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú kislányból csendes, szerény, viszont nagy munkabírású és óriási akaratú nagylány lett!

Aki tudja, nagyon tudja, hogy minden tehetség csak akkor ér valamit, ha a felfoghatatlan mennyiségű munkát, amivel alátámasztják és iskolázzák a tálentumot, még egy kicsi munkával sikerül megfejelni...

A nyáron énekestáborba készül, Bogácsra, Schultze Katalinhoz (énekeseknek nem kell részleteznem, milyen nagy név ő is a műfajban!) - és talán Bécsben is láthatjuk majd, mert lehet (szigorúan: lehet!), hogy meghívják egy énekversenyre a császárvárosba.

Úgy tűnik, hogy ez a lány sikerre van ítélve? Úgy.

Azonban kezdem magam úgy érezni, mint a büszkeségtől majd szétrepedő, saját magát mégis halálra aggódó édes szülei: mi van, ha az utolsó küszöbben botlik meg a mi Melindánk?

Akkor baj van.

Ezt viszont csak az utolsó küszöbnél tudhatjuk meg...

Na, olvassák csak a zsüri néhány tagjának nevét!

Marton Éva. Csengery Adrienne. Győriványi Ráth György.

Meg még néhány külföldi egyetemi zenetanár, ilyen-olyan operaházak menedzserei, egyebek.

Melinda Dunaújvárosban, Győrben és Székesfehérváron járt zeneiskolába, tanult többek között Wiedemann Bernadettnél, Miklósa Erikánál, tanul Csereklyei Andreánál, s közben hangja lírai szopránná változott. Egyelőre.

Két dolog azonban változatlan maradt.

Az a bizonyos hang változatlanul megborzongatja a hátakat, lelkeket és tenyerek