Írás a téglákon

Józsit úgy jegyeztem meg, hogy kezet fogtam vele. Ennyi elég is volt: mintha két kőtömb közé préselték volna a kezem, percekig zsibogtak utána az ujjaim, később úgy kellett külön megkérdeznem, hogyan is hívják őt, mert a nevéből semmit nem értettem azokban az elhomályosult másodpercekben, amikor mellső végtagomat szorongatta.

E feledhetetlen ember, mint aztán megfigyeltem, másokkal is ezt műveli: keményen megragadja az illető kezét, dacosan a szemébe néz, jól összeszorítja a markát, majd, mikor az első könnycseppek megjelennek az áldozat szeme sarkában, büszkén kivágja a nevét, fennhangon, mint egy új fölfedezést. Fennhangon, ámbár teljesen fölöslegesen, mivel ember nincs, aki képes lenne figyelni rá a kézfogása alatt.

Mindehhez a megfelelő külsővel is rendelkezik: sudár termettel, valamikor hollófekete, most már kissé őszülő hajzattal és bajusszal, kerek, kun képpel bár lehet, hogy a kunokhoz semmi köze nincs.

Még később az is kiderült, hogy ez a harsány, izmos ember elképesztő barátságban van a természettel. Ismeri a legtöbb növény népies nevét, szaporodásának helyét, tulajdonságait, lenyűgözően éles pillantással fedezi fel a boglárkát a tágas mezőn, a taplógombát a sűrű erdőben.

Kemény hegyi túránk volt nekünk a minap, vele egy csoportban, meseszép rengetegben, de jó zihálós hegyoldalakon, egy kis erdei tanyáig. Lakatlan az már, meglazultak a cserepek a tetőn, alig olvasható az évszám az oromzaton: 1883. Sváb porta lehetett egykor, látszott ez a párkány vonalán, a tornác lépcsőjén, a kamra ajtaján. Évtizedek óta lakatlan a ház, némelyik fala megrogyott, néhol be is dőlt, téglák hevertek a falak tövében, kisebb-nagyobb halmokban.

Mi, többiek előbb a vízre, majd a földre vetettük magunkat, szomjunkat, fáradtságunkat csillapítani. Józsi a téglahalmok felé kanyarodott, elmélyülten forgatta, válogatta a malteros, töredezett élű, formátlan téglákat, egyet-egyet hol ide, hol oda rakott, külön halmokat képezve belőlük.

Már a hátizsákokat kötözgettük, készülve az indulásra, amikor felállt a téglák mellől, három egyformán koszos darabbal a hóna alatt. Ételt, vizet kirakott a zsákjából, hogy a téglák beférjenek de így is csak kettőt tudott beleszuszakolni, egynek a hóna alatt jutott hely.

Erős hét kilométer állt még előttünk, hegyre föl, hegyről le, keskeny ösvényeken, tűző nap alatt. Nem fogod te azt bírni, Józsi, élcelődött egyikünk. Inkább engem vinnél, ne a téglát, így a másik. Aztán minek neked az a tégla, kérdezte a harmadik.

Ám a megtermett ember jámbor mosollyal tűrte a tréfát, az ugratást, eligazgatta vállán az erősen bevágó szíjakat, s hóna alatt olyan elegánsan tartotta a harmadik téglát, mintha nőnek nyújtaná a karját, és harsányan vissza-visszatromfolva vágott neki a hegyoldalnak.

Úgyse hozza sokáig, gondoltam. Legkésőbb az első kapaszkodón elhajítja a téglákat, véltem, és időről időre visszasandítottam rá, mit csinál, hol tart.

Hozta a téglákat rendületlenül.

Hozta a második kapaszkodón is. A harmadikon. A meredek, görgeteges ereszkedő előtt szuszogva megigazította a hátizsák szíjait, de a téglát le nem tette volna egy pillanatra se.

Elvitte mind a három téglát a túra legvégéig, ahol az autóbusz várt ránk, elvitte étlen, szomjan, kiizzadva, csatakos ruhában, az egyre halkuló kötözködéseket tűrve, lihegve, már szótlanul és kissé tántorogva.

Ott az árokparton kicsomagolta a tégláit, elégedetten szemrevételezve mind a hármat. Büszkén mutatta rajtuk a téglavető mester jelét, s az évszámokat 1914-ből, 1934-ből, 1936-ból. Békebeli téglák ezek! rikkantotta újra levegőhöz jutva, könyvoldalakként kiterítve a három téglát. Írás van rajtuk! Egy kis történelem mindegyik. Megmutatják, mikor építette át a házát a tanya gazdája, mikor igazította ki a tűzfalat, mikor tett rá csinos oromzatot. Gondos, szorgos ember lehetett, kitartó a választásában, mert évtizedek múltán is ugyanattól a téglavetőtől hozta az anyagot, s vagy kitanulta a kőművességet, vagy jó mestert fogadott, mert igen gondosan kenték el a habarcsot a téglák alján! - sorolta.

Írás a téglákon. Üzenet a múltból.

Majd egyszer építek én ilyen téglákból egy házat, ott aztán a fal minden darabjáról tudni fogom, honnan való, melyiknek mi a sora! fejtegette Józsi. Elárulta: egész rakás áll már a kertjében írásos téglákból, amiket mind enkezével hurcolt oda névtelen kis házak romjaiból, az ország különb s különb szegleteiből.

Megmentve őket az enyészettől? Vagy épp az enyészetet mentve?

Józsit úgy jegyeztem meg, hogy kezet fogtam vele. Ennyi elég is volt: mintha két kőtömb közé préselték volna a kezem, percekig zsibogtak utána az ujjaim, később úgy kellett külön megkérdeznem, hogyan is hívják őt, mert a nevéből semmit nem értettem azokban az elhomályosult másodpercekben, amikor mellső végtagomat szorongatta.

E feledhetetlen ember, mint aztán megfigyeltem, másokkal is ezt műveli: keményen megragadja az illető kezét, dacosan a szemébe néz, jól összeszorítja a markát, majd, mikor az első könnycseppek megjelennek az áldozat szeme sarkában, büszkén kivágja a nevét, fennhangon, mint egy új fölfedezést. Fennhangon, ámbár teljesen fölöslegesen, mivel ember nincs, aki képes lenne figyelni rá a kézfogása alatt.

Mindehhez a megfelelő külsővel is rendelkezik: sudár termettel, valamikor hollófekete, most már kissé őszülő hajzattal és bajusszal, kerek, kun képpel bár lehet, hogy a kunokhoz semmi köze nincs.

Még később az is kiderült, hogy ez a harsány, izmos ember elképesztő barátságban van a természettel. Ismeri a legtöbb növény népies nevét, szaporodásának helyét, tulajdonságait, lenyűgözően éles pillantással fedezi fel a boglárkát a tágas mezőn, a taplógombát a sűrű erdőben.

Kemény hegyi túránk volt nekünk a minap, vele egy csoportban, meseszép rengetegben, de jó zihálós hegyoldalakon, egy kis erdei tanyáig. Lakatlan az már, meglazultak a cserepek a tetőn, alig olvasható az évszám az oromzaton: 1883. Sváb porta lehetett egykor, látszott ez a párkány vonalán, a tornác lépcsőjén, a kamra ajtaján. Évtizedek óta lakatlan a ház, némelyik fala megrogyott, néhol be is dőlt, téglák hevertek a falak tövében, kisebb-nagyobb halmokban.

Mi, többiek előbb a vízre, majd a földre vetettük magunkat, szomjunkat, fáradtságunkat csillapítani. Józsi a téglahalmok felé kanyarodott, elmélyülten forgatta, válogatta a malteros, töredezett élű, formátlan téglákat, egyet-egyet hol ide, hol oda rakott, külön halmokat képezve belőlük.

Már a hátizsákokat kötözgettük, készülve az indulásra, amikor felállt a téglák mellől, három egyformán koszos darabbal a hóna alatt. Ételt, vizet kirakott a zsákjából, hogy a téglák beférjenek de így is csak kettőt tudott beleszuszakolni, egynek a hóna alatt jutott hely.

Erős hét kilométer állt még előttünk, hegyre föl, hegyről le, keskeny ösvényeken, tűző nap alatt. Nem fogod te azt bírni, Józsi, élcelődött egyikünk. Inkább engem vinnél, ne a téglát, így a másik. Aztán minek neked az a tégla, kérdezte a harmadik.

Ám a megtermett ember jámbor mosollyal tűrte a tréfát, az ugratást, eligazgatta vállán az erősen bevágó szíjakat, s hóna alatt olyan elegánsan tartotta a harmadik téglát, mintha nőnek nyújtaná a karját, és harsányan vissza-visszatromfolva vágott neki a hegyoldalnak.

Úgyse hozza sokáig, gondoltam. Legkésőbb az első kapaszkodón elhajítja a téglákat, véltem, és időről időre visszasandítottam rá, mit csinál, hol tart.

Hozta a téglákat rendületlenül.

Hozta a második kapaszkodón is. A harmadikon. A meredek, görgeteges ereszkedő előtt szuszogva megigazította a hátizsák szíjait, de a téglát le nem tette volna egy pillanatra se.

Elvitte mind a három téglát a túra legvégéig, ahol az autóbusz várt ránk, elvitte étlen, szomjan, kiizzadva, csatakos ruhában, az egyre halkuló kötözködéseket tűrve, lihegve, már szótlanul és kissé tántorogva.

Ott az árokparton kicsomagolta a tégláit, elégedetten szemrevételezve mind a hármat. Büszkén mutatta rajtuk a téglavető mester jelét, s az évszámokat 1914-ből, 1934-ből, 1936-ból. Békebeli téglák ezek! rikkantotta újra levegőhöz jutva, könyvoldalakként kiterítve a három téglát. Írás van rajtuk! Egy kis történelem mindegyik. Megmutatják, mikor építette át a házát a tanya gazdája, mikor igazította ki a tűzfalat, mikor tett rá csinos oromzatot. Gondos, szorgos ember lehetett, kitartó a választásában, mert évtizedek múltán is ugyanattól a téglavetőtől hozta az anyagot, s vagy kitanulta a kőművességet, vagy jó mestert fogadott, mert igen gondosan kenték el a habarcsot a téglák alján! - sorolta.

Írás a téglákon. Üzenet a múltból.

Majd egyszer építek én ilyen téglákból egy házat, ott aztán a fal minden darabjáról tudni fogom, honnan való, melyiknek mi a sora! fejtegette Józsi. Elárulta: egész rakás áll már a kertjében írásos téglákból, amiket mind enkezével hurcolt oda névtelen kis házak romjaiból, az ország különb s különb szegleteiből.

Megmentve őket az enyészettől? Vagy épp az enyészetet mentve?

E feledhetetlen ember, mint aztán megfigyeltem, másokkal is ezt műveli: keményen megragadja az illető kezét, dacosan a szemébe néz, jól összeszorítja a markát, majd, mikor az első könnycseppek megjelennek az áldozat szeme sarkában, büszkén kivágja a nevét, fennhangon, mint egy új fölfedezést. Fennhangon, ámbár teljesen fölöslegesen, mivel ember nincs, aki képes lenne figyelni rá a kézfogása alatt.

Mindehhez a megfelelő külsővel is rendelkezik: sudár termettel, valamikor hollófekete, most már kissé őszülő hajzattal és bajusszal, kerek, kun képpel bár lehet, hogy a kunokhoz semmi köze nincs.

Még később az is kiderült, hogy ez a harsány, izmos ember elképesztő barátságban van a természettel. Ismeri a legtöbb növény népies nevét, szaporodásának helyét, tulajdonságait, lenyűgözően éles pillantással fedezi fel a boglárkát a tágas mezőn, a taplógombát a sűrű erdőben.

Kemény hegyi túránk volt nekünk a minap, vele egy csoportban, meseszép rengetegben, de jó zihálós hegyoldalakon, egy kis erdei tanyáig. Lakatlan az már, meglazultak a cserepek a tetőn, alig olvasható az évszám az oromzaton: 1883. Sváb porta lehetett egykor, látszott ez a párkány vonalán, a tornác lépcsőjén, a kamra ajtaján. Évtizedek óta lakatlan a ház, némelyik fala megrogyott, néhol be is dőlt, téglák hevertek a falak tövében, kisebb-nagyobb halmokban.

Mi, többiek előbb a vízre, majd a földre vetettük magunkat, szomjunkat, fáradtságunkat csillapítani. Józsi a téglahalmok felé kanyarodott, elmélyülten forgatta, válogatta a malteros, töredezett élű, formátlan téglákat, egyet-egyet hol ide, hol oda rakott, külön halmokat képezve belőlük.

Már a hátizsákokat kötözgettük, készülve az indulásra, amikor felállt a téglák mellől, három egyformán koszos darabbal a hóna alatt. Ételt, vizet kirakott a zsákjából, hogy a téglák beférjenek de így is csak kettőt tudott beleszuszakolni, egynek a hóna alatt jutott hely.

Erős hét kilométer állt még előttünk, hegyre föl, hegyről le, keskeny ösvényeken, tűző nap alatt. Nem fogod te azt bírni, Józsi, élcelődött egyikünk. Inkább engem vinnél, ne a téglát, így a másik. Aztán minek neked az a tégla, kérdezte a harmadik.

Ám a megtermett ember jámbor mosollyal tűrte a tréfát, az ugratást, eligazgatta vállán az erősen bevágó szíjakat, s hóna alatt olyan elegánsan tartotta a harmadik téglát, mintha nőnek nyújtaná a karját, és harsányan vissza-visszatromfolva vágott neki a hegyoldalnak.

Úgyse hozza sokáig, gondoltam. Legkésőbb az első kapaszkodón elhajítja a téglákat, véltem, és időről időre visszasandítottam rá, mit csinál, hol tart.

Hozta a téglákat rendületlenül.

Hozta a második kapaszkodón is. A harmadikon. A meredek, görgeteges ereszkedő előtt szuszogva megigazította a hátizsák szíjait, de a téglát le nem tette volna egy pillanatra se.

Elvitte mind a három téglát a túra legvégéig, ahol az autóbusz várt ránk, elvitte étlen, szomjan, kiizzadva, csatakos ruhában, az egyre halkuló kötözködéseket tűrve, lihegve, már szótlanul és kissé tántorogva.

Ott az árokparton kicsomagolta a tégláit, elégedetten szemrevételezve mind a hármat. Büszkén mutatta rajtuk a téglavető mester jelét, s az évszámokat 1914-ből, 1934-ből, 1936-ból. Békebeli téglák ezek! rikkantotta újra levegőhöz jutva, könyvoldalakként kiterítve a három téglát. Írás van rajtuk! Egy kis történelem mindegyik. Megmutatják, mikor építette át a házát a tanya gazdája, mikor igazította ki a tűzfalat, mikor tett rá csinos oromzatot. Gondos, szorgos ember lehetett, kitartó a választásában, mert évtizedek múltán is ugyanattól a téglavetőtől hozta az anyagot, s vagy kitanulta a kőművességet, vagy jó mestert fogadott, mert igen gondosan kenték el a habarcsot a téglák alján! - sorolta.

Írás a téglákon. Üzenet a múltból.

Majd egyszer építek én ilyen téglákból egy házat, ott aztán a fal minden darabjáról tudni fogom, honnan való, melyiknek mi a sora! fejtegette Józsi. Elárulta: egész rakás áll már a kertjében írásos téglákból, amiket mind enkezével hurcolt oda névtelen kis házak romjaiból, az ország különb s különb szegleteiből.

Megmentve őket az enyészettől? Vagy épp az enyészetet mentve?

E feledhetetlen ember, mint aztán megfigyeltem, másokkal is ezt műveli: keményen megragadja az illető kezét, dacosan a szemébe néz, jól összeszorítja a markát, majd, mikor az első könnycseppek megjelennek az áldozat szeme sarkában, büszkén kivágja a nevét, fennhangon, mint egy új fölfedezést. Fennhangon, ámbár teljesen fölöslegesen, mivel ember nincs, aki képes lenne figyelni rá a kézfogása alatt.

Mindehhez a megfelelő külsővel is rendelkezik: sudár termettel, valamikor hollófekete, most már kissé őszülő hajzattal és bajusszal, kerek, kun képpel bár lehet, hogy a kunokhoz semmi köze nincs.

Még később az is kiderült, hogy ez a harsány, izmos ember elképesztő barátságban van a természettel. Ismeri a legtöbb növény népies nevét, szaporodásának helyét, tulajdonságait, lenyűgözően éles pillantással fedezi fel a boglárkát a tágas mezőn, a taplógombát a sűrű erdőben.

Kemény hegyi túránk volt nekünk a minap, vele egy csoportban, meseszép rengetegben, de jó zihálós hegyoldalakon, egy kis erdei tanyáig. Lakatlan az már, meglazultak a cserepek a tetőn, alig olvasható az évszám az oromzaton: 1883. Sváb porta lehetett egykor, látszott ez a párkány vonalán, a tornác lépcsőjén, a kamra ajtaján. Évtizedek óta lakatlan a ház, némelyik fala megrogyott, néhol be is dőlt, téglák hevertek a falak tövében, kisebb-nagyobb halmokban.

Mi, többiek előbb a vízre, majd a földre vetettük magunkat, szomjunkat, fáradtságunkat csillapítani. Józsi a téglahalmok felé kanyarodott, elmélyülten forgatta, válogatta a malteros, töredezett élű, formátlan téglákat, egyet-egyet hol ide, hol oda rakott, külön halmokat képezve belőlük.

Már a hátizsákokat kötözgettük, készülve az indulásra, amikor felállt a téglák mellől, három egyformán koszos darabbal a hóna alatt. Ételt, vizet kirakott a zsákjából, hogy a téglák beférjenek de így is csak kettőt tudott beleszuszakolni, egynek a hóna alatt jutott hely.

Erős hét kilométer állt még előttünk, hegyre föl, hegyről le, keskeny ösvényeken, tűző nap alatt. Nem fogod te azt bírni, Józsi, élcelődött egyikünk. Inkább engem vinnél, ne a téglát, így a másik. Aztán minek neked az a tégla, kérdezte a harmadik.

Ám a megtermett ember jámbor mosollyal tűrte a tréfát, az ugratást, eligazgatta vállán az erősen bevágó szíjakat, s hóna alatt olyan elegánsan tartotta a harmadik téglát, mintha nőnek nyújtaná a karját, és harsányan vissza-visszatromfolva vágott neki a hegyoldalnak.

Úgyse hozza sokáig, gondoltam. Legkésőbb az első kapaszkodón elhajítja a téglákat, véltem, és időről időre visszasandítottam rá, mit csinál, hol tart.

Hozta a téglákat rendületlenül.

Hozta a második kapaszkodón is. A harmadikon. A meredek, görgeteges ereszkedő előtt szuszogva megigazította a hátizsák szíjait, de a téglát le nem tette volna egy pillanatra se.

Elvitte mind a három téglát a túra legvégéig, ahol az autóbusz várt ránk, elvitte étlen, szomjan, kiizzadva, csatakos ruhában, az egyre halkuló kötözködéseket tűrve, lihegve, már szótlanul és kissé tántorogva.

Ott az árokparton kicsomagolta a tégláit, elégedetten szemrevételezve mind a hármat. Büszkén mutatta rajtuk a téglavető mester jelét, s az évszámokat 1914-ből, 1934-ből, 1936-ból. Békebeli téglák ezek! rikkantotta újra levegőhöz jutva, könyvoldalakként kiterítve a három téglát. Írás van rajtuk! Egy kis történelem mindegyik. Megmutatják, mikor építette át a házát a tanya gazdája, mikor igazította ki a tűzfalat, mikor tett rá csinos oromzatot. Gondos, szorgos ember lehetett, kitartó a választásában, mert évtizedek múltán is ugyanattól a téglavetőtől hozta az anyagot, s vagy kitanulta a kőművességet, vagy jó mestert fogadott, mert igen gondosan kenték el a habarcsot a téglák alján! - sorolta.

Írás a téglákon. Üzenet a múltból.

Majd egyszer építek én ilyen téglákból egy házat, ott aztán a fal minden darabjáról tudni fogom, honnan való, melyiknek mi a sora! fejtegette Józsi. Elárulta: egész rakás áll már a kertjében írásos téglákból, amiket mind enkezével hurcolt oda névtelen kis házak romjaiból, az ország különb s különb szegleteiből.

Megmentve őket az enyészettől? Vagy épp az enyészetet mentve?

Mindehhez a megfelelő külsővel is rendelkezik: sudár termettel, valamikor hollófekete, most már kissé őszülő hajzattal és bajusszal, kerek, kun képpel bár lehet, hogy a kunokhoz semmi köze nincs.

Még később az is kiderült, hogy ez a harsány, izmos ember elképesztő barátságban van a természettel. Ismeri a legtöbb növény népies nevét, szaporodásának helyét, tulajdonságait, lenyűgözően éles pillantással fedezi fel a boglárkát a tágas mezőn, a taplógombát a sűrű erdőben.

Kemény hegyi túránk volt nekünk a minap, vele egy csoportban, meseszép rengetegben, de jó zihálós hegyoldalakon, egy kis erdei tanyáig. Lakatlan az már, meglazultak a cserepek a tetőn, alig olvasható az évszám az oromzaton: 1883. Sváb porta lehetett egykor, látszott ez a párkány vonalán, a tornác lépcsőjén, a kamra ajtaján. Évtizedek óta lakatlan a ház, némelyik fala megrogyott, néhol be is dőlt, téglák hevertek a falak tövében, kisebb-nagyobb halmokban.

Mi, többiek előbb a vízre, majd a földre vetettük magunkat, szomjunkat, fáradtságunkat csillapítani. Józsi a téglahalmok felé kanyarodott, elmélyülten forgatta, válogatta a malteros, töredezett élű, formátlan téglákat, egyet-egyet hol ide, hol oda rakott, külön halmokat képezve belőlük.

Már a hátizsákokat kötözgettük, készülve az indulásra, amikor felállt a téglák mellől, három egyformán koszos darabbal a hóna alatt. Ételt, vizet kirakott a zsákjából, hogy a téglák beférjenek de így is csak kettőt tudott beleszuszakolni, egynek a hóna alatt jutott hely.

Erős hét kilométer állt még előttünk, hegyre föl, hegyről le, keskeny ösvényeken, tűző nap alatt. Nem fogod te azt bírni, Józsi, élcelődött egyikünk. Inkább engem vinnél, ne a téglát, így a másik. Aztán minek neked az a tégla, kérdezte a harmadik.

Ám a megtermett ember jámbor mosollyal tűrte a tréfát, az ugratást, eligazgatta vállán az erősen bevágó szíjakat, s hóna alatt olyan elegánsan tartotta a harmadik téglát, mintha nőnek nyújtaná a karját, és harsányan vissza-visszatromfolva vágott neki a hegyoldalnak.

Úgyse hozza sokáig, gondoltam. Legkésőbb az első kapaszkodón elhajítja a téglákat, véltem, és időről időre visszasandítottam rá, mit csinál, hol tart.

Hozta a téglákat rendületlenül.

Hozta a második kapaszkodón is. A harmadikon. A meredek, görgeteges ereszkedő előtt szuszogva megigazította a hátizsák szíjait, de a téglát le nem tette volna egy pillanatra se.

Elvitte mind a három téglát a túra legvégéig, ahol az autóbusz várt ránk, elvitte étle