Ha nem hal ki a hagyomány

ro Pentele - vagyis: Penteléért. Pentele miatt, végett, gyanánt. Ez a latin nyelvű felirat áll azon az egyébként igen szép és tekintélyes bronz emlékplaketten, amelyet Báics György és neje, született Gerendai Mária vehettek át június másodikán, hagyományőrző munkájuk elismeréseképpen. Stílszerűen a település ezeréves fennállásának emlékünnepsége alkalmából, s mintegy ráadásul a volt község, most városrész főutcáján, a szabad ég alatt felállított emelvényen. Nagy volt az öröm a tősgyökeres pentelei házaspár részéről, különösen, hogy gyerekeik s unokáik is jelen voltak az ünnepen - és még nagyobb a meglepetés, hiszen egyikük sem tudta, miben mesterkednek a szervezők. Ami annál csodálatosabb, mert hogy amit tudtak, ők is megtettek ezért a rendezvényért.

Nyolc ilyen plakettet adtak át akkor, ne is hagyjuk ki most, hogy felsoroljuk az összes plakett-tulajdonost: Csontos István, a százesztendős Szórád Márton Általános Iskola egykori igazgatója, Böttger Antal református lelkipásztor, a Báics-házaspár, Nyuli György (posztumusz) és felesége, Nyuli Györgyné, Palkovics Jenő és dr. Dorkota Lajos.

Penteléért adták tehát ezt az érmet, de természetesen nem volt feltétel, hogy a díjazott mindig Pentelén éljen. Még a tősgyökeres Báics-házaspár sem egészen felelne meg ennek a kritériumnak, ha szigorúan vennénk a nemlétező előírást: a hetvenes években vagy tíz évig folytattak ingázó életmódot Dunaújváros és Dunaújváros, azaz Pentele és a Római-városrész között, ahol az akkor ifjú házaspár egy első emeleti panellakás mérsékelten boldog tulajdonosának mondhatta magát. Ingáztak, bizony, nap mint nap, mert nehezen bírták a szűk városi létet. Amint lehetett, vissza is költöztek a Frangepán utcába.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Nyolc ilyen plakettet adtak át akkor, ne is hagyjuk ki most, hogy felsoroljuk az összes plakett-tulajdonost: Csontos István, a százesztendős Szórád Márton Általános Iskola egykori igazgatója, Böttger Antal református lelkipásztor, a Báics-házaspár, Nyuli György (posztumusz) és felesége, Nyuli Györgyné, Palkovics Jenő és dr. Dorkota Lajos.

Penteléért adták tehát ezt az érmet, de természetesen nem volt feltétel, hogy a díjazott mindig Pentelén éljen. Még a tősgyökeres Báics-házaspár sem egészen felelne meg ennek a kritériumnak, ha szigorúan vennénk a nemlétező előírást: a hetvenes években vagy tíz évig folytattak ingázó életmódot Dunaújváros és Dunaújváros, azaz Pentele és a Római-városrész között, ahol az akkor ifjú házaspár egy első emeleti panellakás mérsékelten boldog tulajdonosának mondhatta magát. Ingáztak, bizony, nap mint nap, mert nehezen bírták a szűk városi létet. Amint lehetett, vissza is költöztek a Frangepán utcába.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Nyolc ilyen plakettet adtak át akkor, ne is hagyjuk ki most, hogy felsoroljuk az összes plakett-tulajdonost: Csontos István, a százesztendős Szórád Márton Általános Iskola egykori igazgatója, Böttger Antal református lelkipásztor, a Báics-házaspár, Nyuli György (posztumusz) és felesége, Nyuli Györgyné, Palkovics Jenő és dr. Dorkota Lajos.

Penteléért adták tehát ezt az érmet, de természetesen nem volt feltétel, hogy a díjazott mindig Pentelén éljen. Még a tősgyökeres Báics-házaspár sem egészen felelne meg ennek a kritériumnak, ha szigorúan vennénk a nemlétező előírást: a hetvenes években vagy tíz évig folytattak ingázó életmódot Dunaújváros és Dunaújváros, azaz Pentele és a Római-városrész között, ahol az akkor ifjú házaspár egy első emeleti panellakás mérsékelten boldog tulajdonosának mondhatta magát. Ingáztak, bizony, nap mint nap, mert nehezen bírták a szűk városi létet. Amint lehetett, vissza is költöztek a Frangepán utcába.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Penteléért adták tehát ezt az érmet, de természetesen nem volt feltétel, hogy a díjazott mindig Pentelén éljen. Még a tősgyökeres Báics-házaspár sem egészen felelne meg ennek a kritériumnak, ha szigorúan vennénk a nemlétező előírást: a hetvenes években vagy tíz évig folytattak ingázó életmódot Dunaújváros és Dunaújváros, azaz Pentele és a Római-városrész között, ahol az akkor ifjú házaspár egy első emeleti panellakás mérsékelten boldog tulajdonosának mondhatta magát. Ingáztak, bizony, nap mint nap, mert nehezen bírták a szűk városi létet. Amint lehetett, vissza is költöztek a Frangepán utcába.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Penteléért adták tehát ezt az érmet, de természetesen nem volt feltétel, hogy a díjazott mindig Pentelén éljen. Még a tősgyökeres Báics-házaspár sem egészen felelne meg ennek a kritériumnak, ha szigorúan vennénk a nemlétező előírást: a hetvenes években vagy tíz évig folytattak ingázó életmódot Dunaújváros és Dunaújváros, azaz Pentele és a Római-városrész között, ahol az akkor ifjú házaspár egy első emeleti panellakás mérsékelten boldog tulajdonosának mondhatta magát. Ingáztak, bizony, nap mint nap, mert nehezen bírták a szűk városi létet. Amint lehetett, vissza is költöztek a Frangepán utcába.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Alig három háznyira attól a helytől, ahol Báics úr született! Ma is az ő szülei által épített, majd a házaspár részvételével szépen kibővített családi ház szolgál a tucatnál is több közvetlen családtagot számláló família fő rezidenciájául, a három kisunoka birtokául. Van tehát, aki továbbvigye e szép szerb nevet: Báity, amely a magyaros használatban változott cs végűre. A családfő ősei a legjobb emlékezet szerint már az 1700-as évek óta élnek itt, Pentelén, a sajnos egyre fogyatkozó délszláv közösség részeként. De bizonnyal a feleség nem kevésbé szép leánykori neve: a Gerendai sem megy feledésbe, hisz sokan emlékeznek még a faluban Gerendai György családjára a Tót, azaz a mai Petőfi utcából.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Fontos dolog ám ez, mert manapság egyre kevesebben élnek a régi penteleiek közül, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek a régi dolgokra, hogy hogyan is szoktak megesni például az aratóünnepek, a szüreti bálok, a nevezetes batyubálok. Mostanság is megrendezik ezeket - igaz, hogy alig találni fiatalt, aki felvenné a hagyományos népi viseleteket, a nemzetiszín-szalagos fehér magyar parasztruhát, vagy a bordó-kék árnyalatokban pompázó pentelei gúnyát. Már az is a feledés homályába merült, mondja Báicsné, miért épp a bordó és a kék vált a helyi viselet alapszíneivé. Mindenesetre az ő fiatalkorában még nem kellett keresgélni a jelmezek felöltéséhez jelentkezőt, mint manapság: harminc éve még tolongtak ezért a lehetőségért az ifjak, ma többnyire Báicsék házában elférnek mind.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

Azért, ha kopik is a hagyomány, fogy, aki műveli, remélhetően nem kallódik, nem vész el végleg. Nagy gonddal őrzik például Báicsék a meglévő régi ruhákat, mind a tizenhat magyar s nyolc pentelei kosztumöt, amit még Cin Tóth Józsefék varrtak. A régi fotográfiák is nagy becsben állnak, tán hamarosan meg is jelennek a Pentele múltját feldolgozó kötetek egyikében.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

- Egy élmény az, ha beöltözhetünk a régi ruhákba, ha előkerül egy régi rigmus! - mondja Báicsné Marika, aki csak azt sajnálja, hogy mostanában egyre nehezebb lovaskocsit keríteni. Nem is oly rég pedig egy szüreti bál elképzelhetetlen volt lóháton érkező legények, szekerező asszonynép nélkül. Marika még lovas szánon is utazott gyerekkorában a venyimi rokonsághoz - s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a vasgyár nagy részét biz lovak hordták a helyére, kordékon, fogatokon. Ma a lovat utánfutón hozzák kemény pénzekért, s az országúton is aligha lehetne végigszekerezni akár csak Földvártól Penteléig is: a főúton, sztrádán nem jut már hely a lónak. Legfeljebb a mi szívünkben.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.

A kitüntetésen túl is illő tisztelettel kell tehát megemlékeznünk a Pro Pentele érem újdonsült tulajdonosairól, köztük a Báics-házaspárról, mivel nem csak, és nem is elsősorban maguknak őrzik ezeket az emlékeket, hanem mindannyiunknak. Mind gazdagabbak leszünk attól, ha nem hal ki a hagyomány, ha minél többet tudunk és őrzünk eleinkről.