Hétvége

2007.07.14. 02:29

Barcelonai emberünk

Van nekünk, magyaroknak Barcelonában egy emberünk, akiről alig tudunk valamit, alig emlékszünk rá, s aki alig tulajdonít magának fontosságot. Pedig jó az, nagyon jó az, hogy van ott egy ilyen emberünk - bár lenne minél több ilyen, minél többfelé...

Szabó Szabolcs

Áll egy ember a szokványos sajtótájékoztatóra összesereglettek előtt - és ő egy nagyon szokatlan ember. Semmi szokatlan nincs rajta: maga szokatlan. Elegáns öltönyét olyan lazán viseli, mintha sortban-pólóban lenne. Nyakkendője hibátlanul szorul gallérjához, de a gallér vagy két számmal nagyobb inghez tartozik, hogy ne szorítsa a nyakát. S ez az arc, ez a barázdált, markáns, barátságos arc valahonnan nagyon ismerős. Ki lehet?

Dés Mihálynak hívják. Barcelonából jött magyar. Egy katalóniai pesti srác. Hát persze: a zenész Dés László bátyja! Aki ezek szerint tehát...

Újságíró, színész, szerkesztő, vállalkozó. Ebben a sorrendben.

Ha láttad a Banánhéjkeringőt, Bacsó Péter filmjét a nyolcvanas évekből, már nem kell gondolkodnod rajta, honnan ismerős ez a mosolyból töprengésbe és vissza oly gyorsan váltó arc, amely a Dokumentátor című másik Bacsó-film alaphangulatát is megadja.

- Nem vagyok színész - mondja. - Ez csak véletlen kaland volt. Bacsónak egy kívülálló kellett, aki mégsem idegen a szakmától. Aki ismeri a színészeket, gyötrelmeiket és pózaikat, zsenialitásukat és kicsinyességüket. Afféle női szeszély, a sors játéka, hogy éppen én voltam ott, abban a társaságban, ahol a rendező szereplőt keresett. A Színházi Intézetnél dolgoztam különböző kiadványok főszerkesztőjeként, hát persze hogy összejártam színészekkel, rendezőkkel, filmesekkel. Azt mondták, jó filmarcom van. Szerintem tévedtek, de ez az ő dolguk...

- Megcsináltuk a Banánhéjkeringőt, és nagyon élveztem. Nem a sikert, inkább azt a kényeztetést, ami egy ilyen szerepléssel együtt jár. Minden reggel taxi várt, kedves lányok igyekeztek a kedvemben járni, sminkeltek, kiszolgáltak, autogramot kértek tőlem - jó volt. De nem hittem el, hogy színész vagyok. Szerencsére ismerem a színházi világot. Egy igazi színész olyan, mint Garas Dezső...

Az idősebb Dés-fiú akkor már együtt járt Pesten későbbi feleségével, egy kulturális ügyekben Barcelonából érkezett, s az ő kalauzolására bízott andalúz lánnyal, aki természetesen gyönyörű volt, és kitűnően beszélt angolul. Pesti udvarlójának amúgy is megtelt a hócipője a fanyalgó, se hús, se hal pesti művészvilággal, amely egyszerre fogadta és utasította el az 1986-ban fennálló magyar rendszert. Nem politizált jobban, mint akkoriban bárki - de kevésbé sem. A Katalónia (autentikus ejtés szerint: Katalúnya) fővárosában élő andalúz lánnyal nem csak új szerelem, hanem új távlat, tér és levegő nyílt előtte.

Még abban az évben összeházasodtak, Dés kiment Barcelonába, és ott egy országot talált az országban, egy öntudatos kisebbséget, amely nem elszakadni vagy különállni akart, hanem a maga életét élni, a maga nyelvét használni.

Hm, Barcelona...

Egyes közgazdasági elméletek-tapasztalatok szerint a Barcelona-Milánó-Linz tengely Európa újkeletű ipari-kereskedelmi fejlődésének motorja az eddigi központot adó északi, a Ruhr-vidéktől a Benelux államokon át Közép-Angliáig terjedő területtel szemben. Harminc-negyven évvel ezelőtt Spanyolország még koldusszegény volt, az andalúz feleség családja szó szerint éhezett, a gyerekek mezítláb jártak: ezért is költöztek Barcelonába, ahol a textilipari munkásság legalább harmadát a nyomor miatt elvándorolt andalúzok adták. A Lorca-költemények és Bunuel-filmek a XX. század második felének valóságát mutatták, így Dés. A csendőr még húsz éve is szó nélkül letérdepeltette és pofon vágta a családapát a gyerekei előtt, ha nem tetszett neki valami, s Franco 1973-as haláláig a generalisszimusz nagyságáról prédikáltak a templomokban.

Az új Spanyolország azonban megkötötte a maga kompromisszumait a múlttal, kiegyezett nemzetiségeivel, köztük a katalánokkal, belépett az EU-ba, amelynek egyik kedvezményezettje, majd kedvence lett - s Barcelona környéke a földrész legdinamikusabban növekvő vidékévé vált, új technológiák és kereskedelmi technikák egyik korszerű központjává.

No, és persze az egyik legszebb várossá, ahogyan arra még a barcelonai olimpia idejéből emlékezhetünk.

Dés esküvője után még hazajött eljátszani a Dokumentátor címszerepét, de aztán jobbára Barcelonában maradt, bár nem volt kitiltva Magyarországról, nem kellett egyszer s mindenkorra szakítania szülőhazájával, ami nem is állt szándékában. Ott született három gyermeke: a húszéves Marci, a tizenegy éves Gizi, és a kilencéves Sanyi, akik abszolút háromnyelvűek. Értsd: magyar, spanyol, katalán - és még angolul is nagyon jól beszélnek.

Apjuk pedig újságot írt, angolul, spanyolul és portugálul, mivel ezeken a nyelveken értett. A nyelv volt a közege odakinn szabadúszó újságíróként, kritikát írt, fordított, irodalmi ügynökként dolgozott, többek között Gábriel Gárcía Márquez, Mario Vargas Llosa műveivel foglalkozott. Bedolgozott az Observador című napilapnak is - amely azonban idővel befuccsolt.

Akkor egy általa indított folyóirat főszerkesztőjeként maradt az irodalmi életben. Az összesen öt ember készítette Lateral (Szélső) kétségtelenül a szélen áll - azonban nem a politikai szélsőség értelmében, hanem abban a nagyon is gyakorlatias megközelítésben, hogy nem a fősodorban található, nem hivatalos, nem azt írja, ami megszokott, elfogadott. Hugo Chávez venezuelai államfőről például kritikus hangú írásokat jelentetett meg már akkor, amikor a kisebb-nagyobb mértékben antiimperialista, antiglobalista latin-amerikai (ám nem a Venezuelában élő!) értelmiség ünnepelte a sajátos eszközökkel kormányzó politikust. Mihály ekkor kapta a legnagyobb támadásokat, még CIA-ügynöknek is titulálták...

De mivel a Lateral igyekszik új dolgokat behozni a köztudatba, spanyol nyelven először ők írtak a közép-kelet-európai változásokról, vagy a csecsen ügyről. Általában olyan dolgokról írnak, amiről még senki - vagy ha mégis, akkor másképp írnak róla.

S a Lateralnak szinte hihetetlenül nagy hatása van, ahhoz képest, hogy mindössze nyolcezer példányban jelenik meg. Mivel interneten is elérhető, és spanyolul majdnem a világ negyedén beszélnek (ideszámítva Közép-és Dél-Amerikát, és Afrika néhány országát), valamint, mivel nagy szellemi tekintélyű emberek vannak szerzőik között, mint Elfriede Jellinek vagy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjasok, sokfelé figyelnek rájuk - bár nem nagyon tudják besorolni a lapot semmilyen kategóriába. Erre, hogy szembemennek a mainstreammel, a világszerte elfogadott szellemi áramlatokkal, a szerkesztő rendkívül büszke.

Nálunk ugyan eféle folyóirat aligha élne meg - de a működtetését eltanulhatnánk. Dés szerint a Lateral anyagilag egy csődtömeg, főként, mivel egyetlen fillér állami támogatást sem kap, ellentétben a mi, szinte kizárólag állami pénzekből létező havilapjainkkal. Hát Dés maga hozott létre egy alapot, amiből részben a maga lapját, részben más kulturális intézményeket vagy rendezvényeket (kiállításokat, színházi előadásokat, önálló esteket) támogat. Ez az alap se kap állami pénzt, mégis működik, évek óta...

Valamiből azonban élni is kell, ezért a mi barcelonai emberünk sorrendben létrehozott egy reklám- és rendezvényszervező vállalkozást, az El Simposio-t, majd egy alapítványt, a Circulo Lateralt (Szélső Kör), amely kulturális projekteket talál ki, valamint egy kelet-nyugati (katalánul: Eastvest) konzultáns céget, amely katalán befektetőknek segít eligazodni a vadkelet Magyarországán. Ha már vannak ismeretségei és tapasztalatai mindkét égtájon, gondolta, hiba lenne ezt kihasználatlanul hagyni.

- Nagyon érdekes, hogy a katalánok ugyanúgy beszélnek az időről, mint mi. A töredékórákat nem úgy fogalmazzák, mint Nyugaton általában, tehát a negyed tizenegyre nem azt mondják, hogy tíz és még egy negyed, hanem hozzánk hasonlóan előre utalnak, arra a tizenegyedik órára, amiből már egy negyed eltelt. Ez mindenképpen a gondolkodásmód hasonlóságára utal, és én úgy tapasztalom, hogy valóban hozzánk hasonlóan: gyorsan, eredeti módon, merészen gondolkodnak - jegyzi meg a Lateral főszerkesztője.

Dés Mihály nagyon jól érzi magát Katalóniában így, hogy bármikor hazajöhet. Legfeljebb az idegesíti a Barcelona- Milánó-Linz tengely első tagjában, hogy a közlekedési lámpák zöld jelzéseit képtelenek összehangolni. Mint a mainstreammel szembemenő irodalmi szerkesztőnek, természetesen a gazdaságról is van egy egyéni jellemzése. Katalónia, s különösen Barcelona elmúlt húsz évi, szemkápráztató fejlődésének titkát nem csupán a sikerrel megpályázott és felhasznált európai uniós támogatásokban látja, hanem a katalánok elpusztíthatatlan kedélyében is. - Európa gazdag és rosszkedvű országaiból tízezrével utaznak oda a vidámságra vágyó emberek, akik nem egyszerűen üdülnek, hanem felüdülnek Katalóniában! - mondja.

Hm... Erre, hogy szembe mennek a mainstreammel, a szerkesztő nagyon büszke

Van nekünk, magyaroknak Barcelonában egy emberünk, akiről alig tudunk valamit, alig emlékszünk rá, s aki alig tulajdonít magának fontosságot. Pedig jó az, nagyon jó az, hogy van ott egy ilyen emberünk - bár lenne minél több ilyen, minél többfelé...

Dés Mihálynak hívják. Barcelonából jött magyar. Egy katalóniai pesti srác. Hát persze: a zenész Dés László bátyja! Aki ezek szerint tehát...

Újságíró, színész, szerkesztő, vállalkozó. Ebben a sorrendben.

Ha láttad a Banánhéjkeringőt, Bacsó Péter filmjét a nyolcvanas évekből, már nem kell gondolkodnod rajta, honnan ismerős ez a mosolyból töprengésbe és vissza oly gyorsan váltó arc, amely a Dokumentátor című másik Bacsó-film alaphangulatát is megadja.

- Nem vagyok színész - mondja. - Ez csak véletlen kaland volt. Bacsónak egy kívülálló kellett, aki mégsem idegen a szakmától. Aki ismeri a színészeket, gyötrelmeiket és pózaikat, zsenialitásukat és kicsinyességüket. Afféle női szeszély, a sors játéka, hogy éppen én voltam ott, abban a társaságban, ahol a rendező szereplőt keresett. A Színházi Intézetnél dolgoztam különböző kiadványok főszerkesztőjeként, hát persze hogy összejártam színészekkel, rendezőkkel, filmesekkel. Azt mondták, jó filmarcom van. Szerintem tévedtek, de ez az ő dolguk...

- Megcsináltuk a Banánhéjkeringőt, és nagyon élveztem. Nem a sikert, inkább azt a kényeztetést, ami egy ilyen szerepléssel együtt jár. Minden reggel taxi várt, kedves lányok igyekeztek a kedvemben járni, sminkeltek, kiszolgáltak, autogramot kértek tőlem - jó volt. De nem hittem el, hogy színész vagyok. Szerencsére ismerem a színházi világot. Egy igazi színész olyan, mint Garas Dezső...

Az idősebb Dés-fiú akkor már együtt járt Pesten későbbi feleségével, egy kulturális ügyekben Barcelonából érkezett, s az ő kalauzolására bízott andalúz lánnyal, aki természetesen gyönyörű volt, és kitűnően beszélt angolul. Pesti udvarlójának amúgy is megtelt a hócipője a fanyalgó, se hús, se hal pesti művészvilággal, amely egyszerre fogadta és utasította el az 1986-ban fennálló magyar rendszert. Nem politizált jobban, mint akkoriban bárki - de kevésbé sem. A Katalónia (autentikus ejtés szerint: Katalúnya) fővárosában élő andalúz lánnyal nem csak új szerelem, hanem új távlat, tér és levegő nyílt előtte.

Még abban az évben összeházasodtak, Dés kiment Barcelonába, és ott egy országot talált az országban, egy öntudatos kisebbséget, amely nem elszakadni vagy különállni akart, hanem a maga életét élni, a maga nyelvét használni.

Hm, Barcelona...

Egyes közgazdasági elméletek-tapasztalatok szerint a Barcelona-Milánó-Linz tengely Európa újkeletű ipari-kereskedelmi fejlődésének motorja az eddigi központot adó északi, a Ruhr-vidéktől a Benelux államokon át Közép-Angliáig terjedő területtel szemben. Harminc-negyven évvel ezelőtt Spanyolország még koldusszegény volt, az andalúz feleség családja szó szerint éhezett, a gyerekek mezítláb jártak: ezért is költöztek Barcelonába, ahol a textilipari munkásság legalább harmadát a nyomor miatt elvándorolt andalúzok adták. A Lorca-költemények és Bunuel-filmek a XX. század második felének valóságát mutatták, így Dés. A csendőr még húsz éve is szó nélkül letérdepeltette és pofon vágta a családapát a gyerekei előtt, ha nem tetszett neki valami, s Franco 1973-as haláláig a generalisszimusz nagyságáról prédikáltak a templomokban.

Az új Spanyolország azonban megkötötte a maga kompromisszumait a múlttal, kiegyezett nemzetiségeivel, köztük a katalánokkal, belépett az EU-ba, amelynek egyik kedvezményezettje, majd kedvence lett - s Barcelona környéke a földrész legdinamikusabban növekvő vidékévé vált, új technológiák és kereskedelmi technikák egyik korszerű központjává.

No, és persze az egyik legszebb várossá, ahogyan arra még a barcelonai olimpia idejéből emlékezhetünk.

Dés esküvője után még hazajött eljátszani a Dokumentátor címszerepét, de aztán jobbára Barcelonában maradt, bár nem volt kitiltva Magyarországról, nem kellett egyszer s mindenkorra szakítania szülőhazájával, ami nem is állt szándékában. Ott született három gyermeke: a húszéves Marci, a tizenegy éves Gizi, és a kilencéves Sanyi, akik abszolút háromnyelvűek. Értsd: magyar, spanyol, katalán - és még angolul is nagyon jól beszélnek.

Apjuk pedig újságot írt, angolul, spanyolul és portugálul, mivel ezeken a nyelveken értett. A nyelv volt a közege odakinn szabadúszó újságíróként, kritikát írt, fordított, irodalmi ügynökként dolgozott, többek között Gábriel Gárcía Márquez, Mario Vargas Llosa műveivel foglalkozott. Bedolgozott az Observador című napilapnak is - amely azonban idővel befuccsolt.

Akkor egy általa indított folyóirat főszerkesztőjeként maradt az irodalmi életben. Az összesen öt ember készítette Lateral (Szélső) kétségtelenül a szélen áll - azonban nem a politikai szélsőség értelmében, hanem abban a nagyon is gyakorlatias megközelítésben, hogy nem a fősodorban található, nem hivatalos, nem azt írja, ami megszokott, elfogadott. Hugo Chávez venezuelai államfőről például kritikus hangú írásokat jelentetett meg már akkor, amikor a kisebb-nagyobb mértékben antiimperialista, antiglobalista latin-amerikai (ám nem a Venezuelában élő!) értelmiség ünnepelte a sajátos eszközökkel kormányzó politikust. Mihály ekkor kapta a legnagyobb támadásokat, még CIA-ügynöknek is titulálták...

De mivel a Lateral igyekszik új dolgokat behozni a köztudatba, spanyol nyelven először ők írtak a közép-kelet-európai változásokról, vagy a csecsen ügyről. Általában olyan dolgokról írnak, amiről még senki - vagy ha mégis, akkor másképp írnak róla.

S a Lateralnak szinte hihetetlenül nagy hatása van, ahhoz képest, hogy mindössze nyolcezer példányban jelenik meg. Mivel interneten is elérhető, és spanyolul majdnem a világ negyedén beszélnek (ideszámítva Közép-és Dél-Amerikát, és Afrika néhány országát), valamint, mivel nagy szellemi tekintélyű emberek vannak szerzőik között, mint Elfriede Jellinek vagy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjasok, sokfelé figyelnek rájuk - bár nem nagyon tudják besorolni a lapot semmilyen kategóriába. Erre, hogy szembemennek a mainstreammel, a világszerte elfogadott szellemi áramlatokkal, a szerkesztő rendkívül büszke.

Nálunk ugyan eféle folyóirat aligha élne meg - de a működtetését eltanulhatnánk. Dés szerint a Lateral anyagilag egy csődtömeg, főként, mivel egyetlen fillér állami támogatást sem kap, ellentétben a mi, szinte kizárólag állami pénzekből létező havilapjainkkal. Hát Dés maga hozott létre egy alapot, amiből részben a maga lapját, részben más kulturális intézményeket vagy rendezvényeket (kiállításokat, színházi előadásokat, önálló esteket) támogat. Ez az alap se kap állami pénzt, mégis működik, évek óta...

Valamiből azonban élni is kell, ezért a mi barcelonai emberünk sorrendben létrehozott egy reklám- és rendezvényszervező vállalkozást, az El Simposio-t, majd egy alapítványt, a Circulo Lateralt (Szélső Kör), amely kulturális projekteket talál ki, valamint egy kelet-nyugati (katalánul: Eastvest) konzultáns céget, amely katalán befektetőknek segít eligazodni a vadkelet Magyarországán. Ha már vannak ismeretségei és tapasztalatai mindkét égtájon, gondolta, hiba lenne ezt kihasználatlanul hagyni.

- Nagyon érdekes, hogy a katalánok ugyanúgy beszélnek az időről, mint mi. A töredékórákat nem úgy fogalmazzák, mint Nyugaton általában, tehát a negyed tizenegyre nem azt mondják, hogy tíz és még egy negyed, hanem hozzánk hasonlóan előre utalnak, arra a tizenegyedik órára, amiből már egy negyed eltelt. Ez mindenképpen a gondolkodásmód hasonlóságára utal, és én úgy tapasztalom, hogy valóban hozzánk hasonlóan: gyorsan, eredeti módon, merészen gondolkodnak - jegyzi meg a Lateral főszerkesztője.

Dés Mihály nagyon jól érzi magát Katalóniában így, hogy bármikor hazajöhet. Legfeljebb az idegesíti a Barcelona- Milánó-Linz tengely első tagjában, hogy a közlekedési lámpák zöld jelzéseit képtelenek összehangolni. Mint a mainstreammel szembemenő irodalmi szerkesztőnek, természetesen a gazdaságról is van egy egyéni jellemzése. Katalónia, s különösen Barcelona elmúlt húsz évi, szemkápráztató fejlődésének titkát nem csupán a sikerrel megpályázott és felhasznált európai uniós támogatásokban látja, hanem a katalánok elpusztíthatatlan kedélyében is. - Európa gazdag és rosszkedvű országaiból tízezrével utaznak oda a vidámságra vágyó emberek, akik nem egyszerűen üdülnek, hanem felüdülnek Katalóniában! - mondja.

Hm... Erre, hogy szembe mennek a mainstreammel, a szerkesztő nagyon büszke

Van nekünk, magyaroknak Barcelonában egy emberünk, akiről alig tudunk valamit, alig emlékszünk rá, s aki alig tulajdonít magának fontosságot. Pedig jó az, nagyon jó az, hogy van ott egy ilyen emberünk - bár lenne minél több ilyen, minél többfelé...

Dés Mihálynak hívják. Barcelonából jött magyar. Egy katalóniai pesti srác. Hát persze: a zenész Dés László bátyja! Aki ezek szerint tehát...

Újságíró, színész, szerkesztő, vállalkozó. Ebben a sorrendben.

Ha láttad a Banánhéjkeringőt, Bacsó Péter filmjét a nyolcvanas évekből, már nem kell gondolkodnod rajta, honnan ismerős ez a mosolyból töprengésbe és vissza oly gyorsan váltó arc, amely a Dokumentátor című másik Bacsó-film alaphangulatát is megadja.

- Nem vagyok színész - mondja. - Ez csak véletlen kaland volt. Bacsónak egy kívülálló kellett, aki mégsem idegen a szakmától. Aki ismeri a színészeket, gyötrelmeiket és pózaikat, zsenialitásukat és kicsinyességüket. Afféle női szeszély, a sors játéka, hogy éppen én voltam ott, abban a társaságban, ahol a rendező szereplőt keresett. A Színházi Intézetnél dolgoztam különböző kiadványok főszerkesztőjeként, hát persze hogy összejártam színészekkel, rendezőkkel, filmesekkel. Azt mondták, jó filmarcom van. Szerintem tévedtek, de ez az ő dolguk...

- Megcsináltuk a Banánhéjkeringőt, és nagyon élveztem. Nem a sikert, inkább azt a kényeztetést, ami egy ilyen szerepléssel együtt jár. Minden reggel taxi várt, kedves lányok igyekeztek a kedvemben járni, sminkeltek, kiszolgáltak, autogramot kértek tőlem - jó volt. De nem hittem el, hogy színész vagyok. Szerencsére ismerem a színházi világot. Egy igazi színész olyan, mint Garas Dezső...

Az idősebb Dés-fiú akkor már együtt járt Pesten későbbi feleségével, egy kulturális ügyekben Barcelonából érkezett, s az ő kalauzolására bízott andalúz lánnyal, aki természetesen gyönyörű volt, és kitűnően beszélt angolul. Pesti udvarlójának amúgy is megtelt a hócipője a fanyalgó, se hús, se hal pesti művészvilággal, amely egyszerre fogadta és utasította el az 1986-ban fennálló magyar rendszert. Nem politizált jobban, mint akkoriban bárki - de kevésbé sem. A Katalónia (autentikus ejtés szerint: Katalúnya) fővárosában élő andalúz lánnyal nem csak új szerelem, hanem új távlat, tér és levegő nyílt előtte.

Még abban az évben összeházasodtak, Dés kiment Barcelonába, és ott egy országot talált az országban, egy öntudatos kisebbséget, amely nem elszakadni vagy különállni akart, hanem a maga életét élni, a maga nyelvét használni.

Hm, Barcelona...

Egyes

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!