Duduka Japánban

Nem, nincs történet, és szemtanú sincs, tehát minden adott a csodához. Bizonyára már meg tetszettek figyelni, hogy egy kerek, jól formált anekdota, melynek néven nevezhető, hiteles mesélője van, mennyire múlandó. Nem válik belőle fejezet a közemlékezetben, mert újabb és újabb, még hitelesebb mesemondók szuggesztiói alapozzák rá kisvilágukat. A csodában csak egyetlen tény számít: hogy megtörtént. Persze, hogy mindenki másképp emlékszik, naná, hogy a nyilatkozók egyike sem volt ott, mégis, a csoda kulturálisan túléli a valóságos, napi szaporaságú és akár irodalmilag rögzített élettényeket is. (Aki nem hiszi, járjon utána! A finom átmenet érdekében: egy márkás lábbeli segedelmével.)

Miután nincs történet (helyette laza, narratív mozaikosság bontakozik hamarost), kiindulópontként legyen elég, hogy összesen három pár cipőm van. Egy tavaszi-nyári-őszi, egy téli és egy ünneplős. Az ungvári egyetemen tanultam meg hallgatóimtól, hogy egy jövevény tekintélye a cipőjén múlik; az valahogy rávall addig megtett útjára, ugyanakkor rövid összefoglalása a jövővel kapcsolatos elképzeléseinek. Tanítványaim azonnal megállapították, hogy nem vagyok elég tőkeerős, plusz fogalmam sincs erről a cipő nyelv-ről. Igaz, ami igaz, mindig olyan és annyi cipőm volt (lesz?), hogy már messziről lerítt rólam mezítlábasságomö. Ezt Gy. Miklós is észrevette egy állásinterjún, ráadásul a fene sem ismeri a nevemet.

Na már most; az imént mégsem mondtam el mindent pontosan (bibibá!), ugyanis van egy negyedik pár cipőm is: fűző nélkül, mulatságos hegyes orral, papírszárazságúra szikkadt bőrből. Iszonyú vén és alkalmatlan, mégis őrzöm - nemhogy hordanám! ű a cipő matuzsálemet. A Till-hagyaték egyik darabja, nálam landolt az ezredfordulón. Till Aran barátságban volt Kohán Györggyel (Kossuth-díj, külön múzeum Gyulán stb.), akinek néhány személyes holmiját megőrizte. Így a cipőjét is. Ezt hordta Kohán a Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításának megnyitóján, amikor ott állt Pogány Ödön Gábor és Erdei Ferenc között. Néha el-elnézegetem a festő óriás megaszalódott csukáját, de semmilyen épkézláb következtetést nem tudok levonni ebből a nyomorú tárgyiasságból. (Miért mindig mások néznek a lábam elé?)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)

Miután nincs történet (helyette laza, narratív mozaikosság bontakozik hamarost), kiindulópontként legyen elég, hogy összesen három pár cipőm van. Egy tavaszi-nyári-őszi, egy téli és egy ünneplős. Az ungvári egyetemen tanultam meg hallgatóimtól, hogy egy jövevény tekintélye a cipőjén múlik; az valahogy rávall addig megtett útjára, ugyanakkor rövid összefoglalása a jövővel kapcsolatos elképzeléseinek. Tanítványaim azonnal megállapították, hogy nem vagyok elég tőkeerős, plusz fogalmam sincs erről a cipő nyelv-ről. Igaz, ami igaz, mindig olyan és annyi cipőm volt (lesz?), hogy már messziről lerítt rólam mezítlábasságomö. Ezt Gy. Miklós is észrevette egy állásinterjún, ráadásul a fene sem ismeri a nevemet.

Na már most; az imént mégsem mondtam el mindent pontosan (bibibá!), ugyanis van egy negyedik pár cipőm is: fűző nélkül, mulatságos hegyes orral, papírszárazságúra szikkadt bőrből. Iszonyú vén és alkalmatlan, mégis őrzöm - nemhogy hordanám! ű a cipő matuzsálemet. A Till-hagyaték egyik darabja, nálam landolt az ezredfordulón. Till Aran barátságban volt Kohán Györggyel (Kossuth-díj, külön múzeum Gyulán stb.), akinek néhány személyes holmiját megőrizte. Így a cipőjét is. Ezt hordta Kohán a Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításának megnyitóján, amikor ott állt Pogány Ödön Gábor és Erdei Ferenc között. Néha el-elnézegetem a festő óriás megaszalódott csukáját, de semmilyen épkézláb következtetést nem tudok levonni ebből a nyomorú tárgyiasságból. (Miért mindig mások néznek a lábam elé?)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)

Miután nincs történet (helyette laza, narratív mozaikosság bontakozik hamarost), kiindulópontként legyen elég, hogy összesen három pár cipőm van. Egy tavaszi-nyári-őszi, egy téli és egy ünneplős. Az ungvári egyetemen tanultam meg hallgatóimtól, hogy egy jövevény tekintélye a cipőjén múlik; az valahogy rávall addig megtett útjára, ugyanakkor rövid összefoglalása a jövővel kapcsolatos elképzeléseinek. Tanítványaim azonnal megállapították, hogy nem vagyok elég tőkeerős, plusz fogalmam sincs erről a cipő nyelv-ről. Igaz, ami igaz, mindig olyan és annyi cipőm volt (lesz?), hogy már messziről lerítt rólam mezítlábasságomö. Ezt Gy. Miklós is észrevette egy állásinterjún, ráadásul a fene sem ismeri a nevemet.

Na már most; az imént mégsem mondtam el mindent pontosan (bibibá!), ugyanis van egy negyedik pár cipőm is: fűző nélkül, mulatságos hegyes orral, papírszárazságúra szikkadt bőrből. Iszonyú vén és alkalmatlan, mégis őrzöm - nemhogy hordanám! ű a cipő matuzsálemet. A Till-hagyaték egyik darabja, nálam landolt az ezredfordulón. Till Aran barátságban volt Kohán Györggyel (Kossuth-díj, külön múzeum Gyulán stb.), akinek néhány személyes holmiját megőrizte. Így a cipőjét is. Ezt hordta Kohán a Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításának megnyitóján, amikor ott állt Pogány Ödön Gábor és Erdei Ferenc között. Néha el-elnézegetem a festő óriás megaszalódott csukáját, de semmilyen épkézláb következtetést nem tudok levonni ebből a nyomorú tárgyiasságból. (Miért mindig mások néznek a lábam elé?)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)

Na már most; az imént mégsem mondtam el mindent pontosan (bibibá!), ugyanis van egy negyedik pár cipőm is: fűző nélkül, mulatságos hegyes orral, papírszárazságúra szikkadt bőrből. Iszonyú vén és alkalmatlan, mégis őrzöm - nemhogy hordanám! ű a cipő matuzsálemet. A Till-hagyaték egyik darabja, nálam landolt az ezredfordulón. Till Aran barátságban volt Kohán Györggyel (Kossuth-díj, külön múzeum Gyulán stb.), akinek néhány személyes holmiját megőrizte. Így a cipőjét is. Ezt hordta Kohán a Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításának megnyitóján, amikor ott állt Pogány Ödön Gábor és Erdei Ferenc között. Néha el-elnézegetem a festő óriás megaszalódott csukáját, de semmilyen épkézláb következtetést nem tudok levonni ebből a nyomorú tárgyiasságból. (Miért mindig mások néznek a lábam elé?)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)

Na már most; az imént mégsem mondtam el mindent pontosan (bibibá!), ugyanis van egy negyedik pár cipőm is: fűző nélkül, mulatságos hegyes orral, papírszárazságúra szikkadt bőrből. Iszonyú vén és alkalmatlan, mégis őrzöm - nemhogy hordanám! ű a cipő matuzsálemet. A Till-hagyaték egyik darabja, nálam landolt az ezredfordulón. Till Aran barátságban volt Kohán Györggyel (Kossuth-díj, külön múzeum Gyulán stb.), akinek néhány személyes holmiját megőrizte. Így a cipőjét is. Ezt hordta Kohán a Nemzeti Galériában rendezett gyűjteményes kiállításának megnyitóján, amikor ott állt Pogány Ödön Gábor és Erdei Ferenc között. Néha el-elnézegetem a festő óriás megaszalódott csukáját, de semmilyen épkézláb következtetést nem tudok levonni ebből a nyomorú tárgyiasságból. (Miért mindig mások néznek a lábam elé?)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)

A cipő témához szorosan simul a zokni kérdés. Aran egyszer a Bajcsy-Zsilinszky utcai új lakásunkba felküldte segíteni a nála vendégeskedő Dúró Győzőt, hogy kisebb szerelési munkákkal siettesse a berendezkedésünket. Győző (a családban Dodó) egy tartalék kulccsal érkezett, hogy nélkülem is és biztosan bejusson alkalmi munkahelyére. Meglepetésszerűen állított be, alig maradt időnk a kulcscsörgésre szétrebbeni valamely szerelmes pózunkból. Győző (azóta jó nevű pesti dramaturg, Nemzeti Színház, egyebek) rögtön nekilátott felszerelni a zoknitartót az előszobai gardrób ajtajára. Teljesen átfúrta a bútorlapot, majd nézett ránk rendíthetetlen, szőke monumentalitással. Hogy kész. Amikor egy évre kiment Japánba az ottani tradicionális színházművészet tanulmányozása céljából, többször írt levelet Arannak. Mint mondottam: Japánból. Japán iszonyú messze van, ha gyalog akarnék elindulni, feltehetőleg mindhárom pár cipőm lerohadna a lábamról a szigetországig. Nem beszélve a természetföldrajzi akadályok gyalogos legyőzésének lehetetlenségéről! Ebből is látszik, hogy egy ilyen nagy út megtétele nem rám tartozik. Ugyanakkor Dudukának semmilyen életrajzi vagy bölcseleti előjel nem sugalmazta a Japántól való távolmaradás sors-, illetve okszerűségét. Csak nyolc éve magolta a hiraganákat, katakanákat és kandzsikat, tudomásul vette, hogy eladtam 200 ezer forintért Jehoda Ferinek a Petrof pianínónkat, majd minden megtakarított és kölcsönpénzünket hozzácsapva a kótyavetyéhez elengedtem a Hold túloldalára. Duduka 17 napig utazgatott Japánban, noha Bodajkon addig még Géza bácsi boltjába is csak vonakodva ment el. Nem tudom mi történt vele, én ott sem voltam. Boldogan jött haza. Arra emlékszem, hogy elmesélte, hogy a szent kertbe befújta a szél egy japán hölgy napernyőjét. (Innen már csak visszafelé mondható el minden, az időrendet sem betartva, különösen nem olyan tematikai és prózaszerkesztési szigorral, ahogyan én azt a cipőket, Kossuth-díjasokat és besurranó dramaturgokat rendszerbe illesztő szövegemmel véghez vittem. Íme a csoda anatómiája; egyebet erről most nem tudok mondani.)