A könnyfüggönyön át

- Mit jelentett önnek 1981-ben a Smohay-díj?

- Óriási dolog volt! Előzőleg csak azt hallottuk, hogy a díj sorsáról az ország legnevesebb művészettörténészei döntenek majd: például a fehérvári Kovács Péter és Kovalovszky Márta, no meg Frank János, Németh Lajos, Körner Éva... A legnagyobb büszkeség számomra az volt, hogy ezek a neves szakemberek megegyeztek abban, hogy én vagyok a legméltóbb az elismerésre - és elsőként nekem ítélték oda a díjat!

- Később első lett a fehérvári szoborpályázaton: a II. világháborús emlékműve, a haranggal, 1995 óta a Városház tér fontos éke. Úgy tudom, a harangnak és mű születésének is érdekes a története.

- Ez a harang háborús sérült. A németek a háború alatt többször bombázták Fehérvárt, s az egyik támadásnál kigyulladt a ciszter templom tornya. Olyan heves tűz keletkezett, hogy a harang lezuhant, megrepedt, megolvadt a pereme. A romok eltakarításakor visszahelyezték a toronyba, de csak pallóra állítva. Talán érezték, ez a csodálatos, kétszáz éves harang nem funkcionál többé harangként. A II. világháborús pályázatra az önkormányzat több jó nevű szobrászt kért fel. A felhívásban említették a harangot, azzal, hogy a szobrászok akár fel is használhatják a tervhez, ám nem volt kötelező. Akkor úgy éreztem, hogy ez megkötné a fantáziám: nem foglalkoztam vele. Nagy örömömre az én pályázatomat sorolták az első helyre. Ám jöttek az önkormányzati választások, és az új közgyűlés úgy döntött: csak akkor kaphatok megbízást, ha a harangot belefoglalom az emlékműbe... Ez első hallásra szíven ütött. Teltek a napok, és egyre közelebb kerültem a harang témájához. Meg is néztem, a látványa magával ragadott. Ennek hatására meg tudtam fogalmazni azt a plasztikai formát, amely most is látható.

- Ismerek szobrászt, aki kikérné magának, hogy beleavatkoznak a tervbe... Alázat is kellett az eredményhez?

- Az tény: alá kellett rendelnem magam a harangnak. A háborúk fő jelképe - már közhelyesen - a lélekharang. Mégis, ennél az emlékműnél, a sérült, törött harang megjelenése félig a földbe ágyazva, újszerű megoldást hozott. Összehasonlítva a két tervemet, azt kell mondanom: az az igazi, ami végül megvalósult.

- Most az 56-os emlékmű pályázatát nyerte meg Fehérváron. Ön csak hatéves volt 56-ban, mégis: ez a harmadik mű, amelyben megfogalmazza gondolatait erről. Mi az oka?

- Az a korszak meghatározta a családom sorsát, hiszen mindhárom bátyám koncepciós per áldozata lett... Ezért a téma elkísér a pályámon. Ám a témáról szóló műveim mindegyike más-más időszakban született.

- A 301-es parcellához készített először tervet, ám a pályázatot Jovánovics György munkája nyerte. Kovács Péter művészettörténész azt írta, sajnálatos, hogy az ön műve nem valósult meg egy másik városban... Mit gondol erről?

- Azt a pályázatot szinte még az illegalitásban írta ki a történelmi igazságtétel bizottság. Teljesen nyilvános volt, ám a Magyar Nemzetben megjelentették azon művészek névsorát, akiknek terveit szívesen látták volna. Amikor megláttam közöttük a nevemet, elsírtam magam, nagyon meghatott, hogy rám is számítanak. Érzelmileg teljesen kibillentett 1989. június 16-a. Ott álltam a a Hősök terén, ahol együtt zokogott a tömeg, és meghallgattam Orbán Viktor beszédét. A Műcsarnok lépcsőjén ott sorakoztak a fekete koporsók. Egy egész napot végigsírni és aztán kimenni a 301-es parcellához - ez mély nyomokat hagyott bennem... Ősszel kellett benyújtani a a tervet: mi, az azóta elhunyt Hámori Béla építésszel, olyan művet fogalmaztunk meg, amely ezt a lelkiállapotot fejezi ki. A mű középpontjában a szimbolikus mártírfigura a halála pillanatában merevedik ki, és olyan, akár a tölgy, amikor a gyökerébe vág a fejsze - elestében is képes megőrizni önmaga teljességét... Amikor kiderült, hogy az én tervem egy szavazattal maradt el Jovánovicsé mögött - lelkibeteg lettem... A családom múltja miatt is szerettem volna, ha megvalósul. A terveket országszerte bemutattuk: valóban nem akadt érdeklődő település. De már túlléptem ezen, van egy pont, amikor az ember úgy érzi, kikiabálta magából a fájdalmát. Úgy gondolom, a figurális ábrázolás sem aktuális már.

- A budapesti Kossuth térre viszont ön készíthette el A forradalom lángját...

- Az a 40. évfordulóra született, Göncz Árpád és Mécs Imre adta a témát, azzal, hogy a mű plasztikai értelemben több legyen, mint fáklyatartó. Azzal lóg ki a sorból, hogy a láng igazából csak az év 13 napján ég - ám az év többi napján szobornak kell lennie.

- Úgy tűnik, Fehérváron most az ön művészetére nagyon jellemző mű születik...

- Az organikus és geometrikus elemek adják a plasztikai feszültséget. A monolit, zárt tömb arra is emlékeztet: senki sem gondolta, hogy a rendszer összeroppanhat, mégis, 1989-ben teljes földcsuszamlásnak voltunk tanúi... A monolit tömbön a repedéseket éppen az ötven évvel ezelőtti forradalom ütötte. Iszonyú véráldozatokat követelt, ám mégsem volt hiábavaló, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy később demokratikus állam születhessen. A mű azt szeretné kifejezni, hogyha ez a tömb elindul, akár egy lávafolyam, maga alá gyűri a teret, aköré épített fehér térgörbét. A fehér térgörbe olyan, mint egy szimbolikus sír, a fehér az áldozat színe is. A Kossuth téren október 22-től november 4-ig ég a forradalom lángja... A fehérvári emlékműnél viszont ezekben a napokban egy vízfüggöny áztatná a felületet. Fáj, ha ezt szökőkútként említik, hiszen ez nem felfelé tör, hanem csendesen csurog lefelé, akárcsak a könnyek... Mindez egyfelől a forradalomra, a mártírokra emlékeztet, másfelől azoknak is szól, akik túlélték, de lelkileg belepusztultak abba, ami történt...

- Óriási dolog volt! Előzőleg csak azt hallottuk, hogy a díj sorsáról az ország legnevesebb művészettörténészei döntenek majd: például a fehérvári Kovács Péter és Kovalovszky Márta, no meg Frank János, Németh Lajos, Körner Éva... A legnagyobb büszkeség számomra az volt, hogy ezek a neves szakemberek megegyeztek abban, hogy én vagyok a legméltóbb az elismerésre - és elsőként nekem ítélték oda a díjat!

- Később első lett a fehérvári szoborpályázaton: a II. világháborús emlékműve, a haranggal, 1995 óta a Városház tér fontos éke. Úgy tudom, a harangnak és mű születésének is érdekes a története.

- Ez a harang háborús sérült. A németek a háború alatt többször bombázták Fehérvárt, s az egyik támadásnál kigyulladt a ciszter templom tornya. Olyan heves tűz keletkezett, hogy a harang lezuhant, megrepedt, megolvadt a pereme. A romok eltakarításakor visszahelyezték a toronyba, de csak pallóra állítva. Talán érezték, ez a csodálatos, kétszáz éves harang nem funkcionál többé harangként. A II. világháborús pályázatra az önkormányzat több jó nevű szobrászt kért fel. A felhívásban említették a harangot, azzal, hogy a szobrászok akár fel is használhatják a tervhez, ám nem volt kötelező. Akkor úgy éreztem, hogy ez megkötné a fantáziám: nem foglalkoztam vele. Nagy örömömre az én pályázatomat sorolták az első helyre. Ám jöttek az önkormányzati választások, és az új közgyűlés úgy döntött: csak akkor kaphatok megbízást, ha a harangot belefoglalom az emlékműbe... Ez első hallásra szíven ütött. Teltek a napok, és egyre közelebb kerültem a harang témájához. Meg is néztem, a látványa magával ragadott. Ennek hatására meg tudtam fogalmazni azt a plasztikai formát, amely most is látható.

- Ismerek szobrászt, aki kikérné magának, hogy beleavatkoznak a tervbe... Alázat is kellett az eredményhez?

- Az tény: alá kellett rendelnem magam a harangnak. A háborúk fő jelképe - már közhelyesen - a lélekharang. Mégis, ennél az emlékműnél, a sérült, törött harang megjelenése félig a földbe ágyazva, újszerű megoldást hozott. Összehasonlítva a két tervemet, azt kell mondanom: az az igazi, ami végül megvalósult.

- Most az 56-os emlékmű pályázatát nyerte meg Fehérváron. Ön csak hatéves volt 56-ban, mégis: ez a harmadik mű, amelyben megfogalmazza gondolatait erről. Mi az oka?

- Az a korszak meghatározta a családom sorsát, hiszen mindhárom bátyám koncepciós per áldozata lett... Ezért a téma elkísér a pályámon. Ám a témáról szóló műveim mindegyike más-más időszakban született.

- A 301-es parcellához készített először tervet, ám a pályázatot Jovánovics György munkája nyerte. Kovács Péter művészettörténész azt írta, sajnálatos, hogy az ön műve nem valósult meg egy másik városban... Mit gondol erről?

- Azt a pályázatot szinte még az illegalitásban írta ki a történelmi igazságtétel bizottság. Teljesen nyilvános volt, ám a Magyar Nemzetben megjelentették azon művészek névsorát, akiknek terveit szívesen látták volna. Amikor megláttam közöttük a nevemet, elsírtam magam, nagyon meghatott, hogy rám is számítanak. Érzelmileg teljesen kibillentett 1989. június 16-a. Ott álltam a a Hősök terén, ahol együtt zokogott a tömeg, és meghallgattam Orbán Viktor beszédét. A Műcsarnok lépcsőjén ott sorakoztak a fekete koporsók. Egy egész napot végigsírni és aztán kimenni a 301-es parcellához - ez mély nyomokat hagyott bennem... Ősszel kellett benyújtani a a tervet: mi, az azóta elhunyt Hámori Béla építésszel, olyan művet fogalmaztunk meg, amely ezt a lelkiállapotot fejezi ki. A mű középpontjában a szimbolikus mártírfigura a halála pillanatában merevedik ki, és olyan, akár a tölgy, amikor a gyökerébe vág a fejsze - elestében is képes megőrizni önmaga teljességét... Amikor kiderült, hogy az én tervem egy szavazattal maradt el Jovánovicsé mögött - lelkibeteg lettem... A családom múltja miatt is szerettem volna, ha megvalósul. A terveket országszerte bemutattuk: valóban nem akadt érdeklődő település. De már túlléptem ezen, van egy pont, amikor az ember úgy érzi, kikiabálta magából a fájdalmát. Úgy gondolom, a figurális ábrázolás sem aktuális már.

- A budapesti Kossuth térre viszont ön készíthette el A forradalom lángját...

- Az a 40. évfordulóra született, Göncz Árpád és Mécs Imre adta a témát, azzal, hogy a mű plasztikai értelemben több legyen, mint fáklyatartó. Azzal lóg ki a sorból, hogy a láng igazából csak az év 13 napján ég - ám az év többi napján szobornak kell lennie.

- Úgy tűnik, Fehérváron most az ön művészetére nagyon jellemző mű születik...

- Az organikus és geometrikus elemek adják a plasztikai feszültséget. A monolit, zárt tömb arra is emlékeztet: senki sem gondolta, hogy a rendszer összeroppanhat, mégis, 1989-ben teljes földcsuszamlásnak voltunk tanúi... A monolit tömbön a repedéseket éppen az ötven évvel ezelőtti forradalom ütötte. Iszonyú véráldozatokat követelt, ám mégsem volt hiábavaló, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy később demokratikus állam születhessen. A mű azt szeretné kifejezni, hogyha ez a tömb elindul, akár egy lávafolyam, maga alá gyűri a teret, aköré épített fehér térgörbét. A fehér térgörbe olyan, mint egy szimbolikus sír, a fehér az áldozat színe is. A Kossuth téren október 22-től november 4-ig ég a forradalom lángja... A fehérvári emlékműnél viszont ezekben a napokban egy vízfüggöny áztatná a felületet. Fáj, ha ezt szökőkútként említik, hiszen ez nem felfelé tör, hanem csendesen csurog lefelé, akárcsak a könnyek... Mindez egyfelől a forradalomra, a mártírokra emlékeztet, másfelől azoknak is szól, akik túlélték, de lelkileg belepusztultak abba, ami történt...

- Óriási dolog volt! Előzőleg csak azt hallottuk, hogy a díj sorsáról az ország legnevesebb művészettörténészei döntenek majd: például a fehérvári Kovács Péter és Kovalovszky Márta, no meg Frank János, Németh Lajos, Körner Éva... A legnagyobb büszkeség számomra az volt, hogy ezek a neves szakemberek megegyeztek abban, hogy én vagyok a legméltóbb az elismerésre - és elsőként nekem ítélték oda a díjat!

- Később első lett a fehérvári szoborpályázaton: a II. világháborús emlékműve, a haranggal, 1995 óta a Városház tér fontos éke. Úgy tudom, a harangnak és mű születésének is érdekes a története.

- Ez a harang háborús sérült. A németek a háború alatt többször bombázták Fehérvárt, s az egyik támadásnál kigyulladt a ciszter templom tornya. Olyan heves tűz keletkezett, hogy a harang lezuhant, megrepedt, megolvadt a pereme. A romok eltakarításakor visszahelyezték a toronyba, de csak pallóra állítva. Talán érezték, ez a csodálatos, kétszáz éves harang nem funkcionál többé harangként. A II. világháborús pályázatra az önkormányzat több jó nevű szobrászt kért fel. A felhívásban említették a harangot, azzal, hogy a szobrászok akár fel is használhatják a tervhez, ám nem volt kötelező. Akkor úgy éreztem, hogy ez megkötné a fantáziám: nem foglalkoztam vele. Nagy örömömre az én pályázatomat sorolták az első helyre. Ám jöttek az önkormányzati választások, és az új közgyűlés úgy döntött: csak akkor kaphatok megbízást, ha a harangot belefoglalom az emlékműbe... Ez első hallásra szíven ütött. Teltek a napok, és egyre közelebb kerültem a harang témájához. Meg is néztem, a látványa magával ragadott. Ennek hatására meg tudtam fogalmazni azt a plasztikai formát, amely most is látható.

- Ismerek szobrászt, aki kikérné magának, hogy beleavatkoznak a tervbe... Alázat is kellett az eredményhez?

- Az tény: alá kellett rendelnem magam a harangnak. A háborúk fő jelképe - már közhelyesen - a lélekharang. Mégis, ennél az emlékműnél, a sérült, törött harang megjelenése félig a földbe ágyazva, újszerű megoldást hozott. Összehasonlítva a két tervemet, azt kell mondanom: az az igazi, ami végül megvalósult.

- Most az 56-os emlékmű pályázatát nyerte meg Fehérváron. Ön csak hatéves volt 56-ban, mégis: ez a harmadik mű, amelyben megfogalmazza gondolatait erről. Mi az oka?

- Az a korszak meghatározta a családom sorsát, hiszen mindhárom bátyám koncepciós per áldozata lett... Ezért a téma elkísér a pályámon. Ám a témáról szóló műveim mindegyike más-más időszakban született.

- A 301-es parcellához készített először tervet, ám a pályázatot Jovánovics György munkája nyerte. Kovács Péter művészettörténész azt írta, sajnálatos, hogy az ön műve nem valósult meg egy másik városban... Mit gondol erről?

- Azt a pályázatot szinte még az illegalitásban írta ki a történelmi igazságtétel bizottság. Teljesen nyilvános volt, ám a Magyar Nemzetben megjelentették azon művészek névsorát, akiknek terveit szívesen látták volna. Amikor megláttam közöttük a nevemet, elsírtam magam, nagyon meghatott, hogy rám is számítanak. Érzelmileg teljesen kibillentett 1989. június 16-a. Ott álltam a a Hősök terén, ahol együtt zokogott a tömeg, és meghallgattam Orbán Viktor beszédét. A Műcsarnok lépcsőjén ott sorakoztak a fekete koporsók. Egy egész napot végigsírni és aztán kimenni a 301-es parcellához - ez mély nyomokat hagyott bennem... Ősszel kellett benyújtani a a tervet: mi, az azóta elhunyt Hámori Béla építésszel, olyan művet fogalmaztunk meg, amely ezt a lelkiállapotot fejezi ki. A mű középpontjában a szimbolikus mártírfigura a halála pillanatában merevedik ki, és olyan, akár a tölgy, amikor a gyökerébe vág a fejsze - elestében is képes megőrizni önmaga teljességét... Amikor kiderült, hogy az én tervem egy szavazattal maradt el Jovánovicsé mögött - lelkibeteg lettem... A családom múltja miatt is szerettem volna, ha megvalósul. A terveket országszerte bemutattuk: valóban nem akadt érdeklődő település. De már túlléptem ezen, van egy pont, amikor az ember úgy érzi, kikiabálta magából a fájdalmát. Úgy gondolom, a figurális ábrázolás sem aktuális már.

- A budapesti Kossuth térre viszont ön készíthette el A forradalom lángját...

- Az a 40. évfordulóra született, Göncz Árpád és Mécs Imre adta a témát, azzal, hogy a mű plasztikai értelemben több legyen, mint fáklyatartó. Azzal lóg ki a sorból, hogy a láng igazából csak az év 13 napján ég - ám az év többi napján szobornak kell lennie.

- Úgy tűnik, Fehérváron most az ön művészetére nagyon jellemző mű születik...

- Az organikus és geometrikus elemek adják a plasztikai feszültséget. A monolit, zárt tömb arra is emlékeztet: senki sem gondolta, hogy a rendszer összeroppanhat, mégis, 1989-ben teljes földcsuszamlásnak voltunk tanúi... A monolit tömbön a repedéseket éppen az ötven évvel ezelőtti forradalom ütötte. Iszonyú véráldozatokat követelt, ám mégsem volt hiábavaló, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy később demokratikus állam születhessen. A mű azt szeretné kifejezni, hogyha ez a tömb elindul, akár egy lávafolyam, maga alá gyűri a teret, aköré épített fehér térgörbét. A fehér térgörbe olyan, mint egy szimbolikus sír, a fehér az áldozat színe is. A Kossuth téren október 22-től november 4-ig ég a forradalom lángja... A fehérvári emlékműnél viszont ezekben a napokban egy vízfüggöny áztatná a felületet. Fáj, ha ezt szökőkútként említik, hiszen ez nem felfelé tör, hanem csendesen csurog lefelé, akárcsak a könnyek... Mindez egyfelől a forradalomra, a mártírokra emlékeztet, másfelől azoknak is szól, akik túlélték, de lelkileg belepusztultak abba, ami történt...

- Óriási dolog volt! Előzőleg csak azt hallottuk, hogy a díj sorsáról az ország legnevesebb művészettörténészei döntenek majd: például a fehérvári Kovács Péter és Kovalovszky Márta, no meg Frank János, Németh Lajos, Körner Éva... A legnagyobb büszkeség számomra az volt, hogy ezek a neves szakemberek megegyeztek abban, hogy én vagyok a legméltóbb az elismerésre - és elsőként nekem ítélték oda a díjat!

- Később első lett a fehérvári szoborpályázaton: a II. világháborús emlékműve, a haranggal, 1995 óta a Városház tér fontos éke. Úgy tudom, a harangnak és mű születésének is érdekes a története.

- Ez a harang háborús sérült. A németek a háború alatt többször bombázták Fehérvárt, s az egyik támadásnál kigyulladt a ciszter templom tornya. Olyan heves tűz keletkezett, hogy a harang lezuhant, megrepedt, megolvadt a pereme. A romok eltakarításakor visszahelyezték a toronyba, de csak pallóra állítva. Talán érezték, ez a csodálatos, kétszáz éves harang nem funkcionál többé harangként. A II. világháborús pályázatra az önkormányzat több jó nevű szobrászt kért fel. A felhívásban említették a harangot, azzal, hogy a szobrászok akár fel is használhatják a tervhez, ám nem volt kötelező. Akkor úgy éreztem, hogy ez megkötné a fantáziám: nem foglalkoztam vele. Nagy örömömre az én pályázatomat sorolták az első helyre. Ám jöttek az önkormányzati választások, és az új közgyűlés úgy döntött: csak akkor kaphatok megbízást, ha a harangot belefoglalom az emlékműbe... Ez első hallásra szíven ütött. Teltek a napok, és egyre közelebb kerültem a harang témájához. Meg is néztem, a látványa magával ragadott. Ennek hatására meg tudtam fogalmazni azt a plasztikai formát, amely most is látható.

- Ismerek szobrászt, aki kikérné magának, hogy beleavatkoznak a tervbe... Alázat is kellett az eredményhez?

- Az tény: alá kellett rendelnem magam a harangnak. A háborúk fő jelképe - már közhelyesen - a lélekharang. Mégis, ennél az emlékműnél, a sérült, törött harang megjelenése félig a földbe ágyazva, újszerű megoldást hozott. Összehasonlítva a két tervemet, azt kell mondanom: az az igazi, ami végül megvalósult.

- Most az 56-os emlékmű pályázatát nyerte meg Fehérváron. Ön csak hatéves volt 56-ban, mégis: ez a harmadik mű, amelyben megfogalmazza gondolatait erről. Mi az oka?

- Az a korszak meghatározta a családom sorsát, hiszen mindhárom bátyám koncepciós per áldozata lett... Ezért a téma elkísér a pályámon. Ám a témáról szóló műveim mindegyike más-más időszakban született.

- A 301-es parcellához készített először tervet, ám a pályázatot Jovánovics György munkája nyerte. Kovács Péter művészettörténész azt írta, sajnálatos, hogy az ön műve nem valósult meg egy másik városban... Mit gondol erről?

- Azt a pályázatot szinte még az illegalitásban írta ki a történelmi igazságtétel bizottság. Teljesen nyilvános volt, ám a Magyar Nemzetben megjele