Guruljatok a Dunába!

Ausztria a mohi atomerőmű biztonságáért aggódik.

Általában semmi komoly gondom a sógorokkal: van ugyan bennem némi furcsa kettősség  bizonyos értelemben (és itt nem is igazán az átlagos bankszámlaméretre gondolok, azzal, úgy hiszem, csak megbarátkoznék valahogy) alighanem tíz perc alatt beleőrülnék abba a folyamatosan tökéletesre tervezett jellegű életbe, ami ott zajlik. Másfelől viszont, őszintén megmondom, mélysárgán nézek mindent, ha Ausztriában járok: a mesekönyvbe illő tájakat, a szívderítően tüchtig, virágos, kertes-házas falvakat, a kátyú-, olajfolt- és egyébhiba-mentes utakat, az egész működő, szélkerekes, szelektívgyűjtős, becsületkasszás, nyitott kertkapus birodalmat. És persze megértem a környezet védelmében maximálisan élen járó Ausztriát, amikor hű de aggódik a szlovák atomerőmű tervezett bővítése miatt. Csak... csak azt a pár évvel ezelőtti habzást tudnám feledni a Rábán... Amikor is, ha még emlékszünk, kiderült, néhány bőrgyár a határ túloldalán úgy nyomja a csakajóistentudjamit a Rábába, ahogy a csövön kifér. És amikor mi, szerencsétlen magyar kis csuták makkanni merészeltünk a hab miatt, hát úgy lettünk elküldve mutterba, olyan lazán, hogy olyat tán még a hetvenes években sem kaptunk mondjuk román oldalról se. Persze szépen kussolt minden fensőbbség, bizottság, európai környezetvédelmi izé is: pattognak a bakancsosok, nehogy már elhiggyük nekik, az a hab különben is jó hab, kóstoljátok meg  aztán, nagy nehezen, amikor már kábé atommal fenyegetőztünk, mintha a fogukat húznák, elkezdtek beépíteni valami szűrőt abba a brájzliba. Jó. A Rába amúgy novemberben is habzott  csak a labanc környezetvédelmi tárcának nincs ideje ilyen szarságokkal foglalkozni: épp aggódnak.

A Fidesz női tagozata az idős hölgyek nevében bocsánatkérést követel Gyurcsánytól.

Mr. Takarodj ugyanis a választási eredményt elemző dolgozatában fecsegő öregasszonyok gyülekezetének nevezte pártját. Ami  bár nem szívesen mászok bele politikusok megnyilvánulásainak értelmezésébe, de most mégis  annyit tesz, kedves női tagozat, hogy pletykás, susmusoló, gyöngéden hátulrólmellbe stílusú társaságnak nevezte a saját pártját. Nőket, férfiakat. Húszéveseket meg nyolcvanasokat. Sebaj, több is veszett Őszödnél (ha már szóba került: mondjuk azt a beszédet is sikerült pompásan, két szóból értelmeznie, továbbá két szóban összefoglalnia a magyar társadalom összegészének, de ezzel nincs mit csinálni, szimpla tömeghatás  tessék újraolvasni Karinthy Frigyes Barabás című remekét), Gyurcsánynak meg amúgy is mindegy, pár évig gondolkodhatnak elég sok mindenen, és izgulhatnak, vajon marad-e még valami a lábasban a mostaniak után. Mert ha marad, akkor van jövő. Ha nem, akkor alulról kell építkezni. De nem ezt akarom mondani: hanem azt, hogy miután GyF kimondja ezt a fecsegő öregasszonyos akármit, a Fidesz egyik női Stephen Hawking-ja, Umberto Ecója, Nietzschéje, Pelczné Gál Ildikó közleményében az idős hölgyek, asszonyok elleni támadásnak nevezi a kijelentést, sőt, tovább is megy: mint írja, Gyurcsány ezzel oly mértékű neveletlenségről, az idősödő hölgyek, anyák és nagymamák kirekesztésére irányuló magatartásról tett tanúbizonyságot, mely nemkívánatos az európai civilizált közéletben. Nem magyaráznám: szerintem meg ezzel a káprázatos okfejtéssel szegény Pelczné tett tanúbizonyságot róla, hogy esetleges nemkívánatos szellemi párbajok esetén ő inkább hadtápvonalon maradna  oda ugyanis nem kell fegyver...

A Dunába gurult egy autó a hajóállomás mellett.

Mit sem tudtunk még a nyolcvanas években zöldekről, környezetvédelemről, szelektív hulladékgyűjtésről, vagy arról, hogy a háztájiban nevelt malackával napi kétszer kvízjátékot kell játszani, mielőtt igazán komolyabban elbeszélgetnénk vele egy homályos hajnalon  mégis, búvópatakként tiszta szívből és fenntartások nélkül térden tudtam volna rúgni azokat, akik vasárnap legurultak a zsigával a Halászcsárda mögé, gondosan a víz mellé parkoltak párhuzamosan, majd gumicsizmára, fecskére és lyukacsos ifáspólóra vetkeztek, a műbőr autóstáskát leakasztották a csuklójukról, fogták a piros vödröt, belenyomtak két kupakkal a jó csengésű Fobizán autósamponból, aztán belegázoltak a Dunába, megmerítették a vödröt, nyeles kefével felhabosították a cuccot, és indulhatott is a fél vasárnapot igénybe vevő csutak. A család közben jól elvolt. Anya elővette a campingasztalt meg a székeket, megterített, fasza kockással, kirakta rá a nyolcvan fasírtot meg a vekni felszeletelt kenyeret, zöldpaprikát, paradicsomot, hagymát. A három gyerek, ha nyafogva is, de elnyammogott egyet-egyet. Apa nem ér rá, ő mos, épp a dísztárcsák apró réseivel van elfoglalva, most nem szabad zavarni, mert nagyon mélyre kell hajolnia, és olyankor a fejébe megy a vér. ş89-ben, a hevületben, úgy év végéig még hittem, minden megváltozik. Kicsit később reménykedtem benne, valami más lesz. Amikor rájöttem, nem, azt kívántam, bár legalább annyi hasznunk lenne az egészből, hogy a kalapos zaporozsecesek meg a Dunába gátlástalanul habzók felszívódnának valahogy. A Zaporozsecek elrohadtak, a másikban még egyet tévedtem, na bumm  remélem, legalább ez a belegurulás szépen terjed majd. Más megoldásban kár lenne bízni...