Az elérhetetlen díva kicsapongása és pokoljárása

Kalmár Zsuzsa neve ismerősen csenghet a dunaújvárosi publikum számára, ami nem csoda, hiszen vélhetően már jól eligazodik a Bartók épületében, köszönhetően annak, hogy ő is részese volt a Bartók színház és a Szabadkai Népszínház koprodukciójának, már láttunk tőle egy kiváló alakítást Barta Lajos: Szerelem című vígjátékában, de a színházjárók egészen biztosan emlékeznek arra is, amikor a Színházi Olimpia keretében nagyszerű Olgaként láthatták Csehov Három nővér című drámájában. Annak tudatában ültünk be tehát a nézőtérre, hogy kvalitásos színésznőt látunk majd a színpadon.

A közönség érkezésekor a játszók már a térben vannak, ifj. Kucsera Géza ott ül már a fehér zongoránál, Kalmár Zsuzsa pedig sminkeli magát a fellépésre. Aztán köszönti a közönséget, és felkonferálja az első számot: Eisemann Mihály – Füredi Imre – Május éjszakán. Eddig a pontig még az az érzés uralkodik el a nézőben, hogy egy újabb sanzonest előtt áll, amit a búgó hangú díva személyével adnak el. De mekkorát téved! Ez a Karády történet egészen más. Brestyánszki Boros Rozi, a Szabadkai Népszínház  dramaturgja emberközelien nyúl Karády Katalin (született Kanczler Katalin Mária), a '40-es évek magyar filmgyártásának sztárjához, annak élettörténetéhez. Két veszély fenyegeti ilyenkor az író embert, vagy elbillenti a hangsúlyt  a slágerek irányába és biztosra megy, hogy a közönség imádni fogja, vagy pedig a szikár élettörténet drámaiságát fogja meg, a zenét kihagyja a darabból, vagy csak jelzésértékkel hozza be az előadásba. Egyik sem igazán jó út, és Brestyánszki ezt nagyon pontosan érezte is, ebben az előadásban Karády abszolút esendő emberként jelenik meg félelmeivel, alkoholizmusával, makacsságával, viszont a megfelelő pontokon mikrofon elé áll, és megmutatja, miért vált legendássá énekhangja. Sem a zenekedvelők nem maradnak élmény nélkül, de a drámaiságra érzékeny nézők sem. 

Csakhogy ahhoz, hogy mindez jól működhessen, kell egy olyan színésznő, aki hitelt ad a figurának, aki igazi élettel tölti meg és a sanzonoknál sem vérzik el, nem kell a közönségnek azon agyalnia, hogy összehasonlíthassa az eredetivel. Nem könnyű ilyet találni, vagy ha megfordítjuk a helyzetet, Kalmár Zsuzsa igencsak kemény fába vágta a  fejszéjét. De nem is baltát használ a figura megfaragásához, sokkal inkább igyekszik sebészi pontossággal, apró részletekkel formázni azt. Az előadás elején többször is zavarba hozza a közönséget, egy darabig nem is nagyon lehet rájönni, hogy valós helyzetet látunk, vagy csak a játék része egy-egy momentum. Elképesztően hiteles figurát hoz a színész, könnyű azonosulnia a nézőnek is vele és átérezni sorsának abszurd fintorait, no meg megérteni a valós motivációit, mit miért tett. 

Egyetlen partnere az előadásban zongorakísérője, ifj. Kucsera Géza. Annak, hogy hibátlan zenei élményt kapunk tőle egyszerű oka van, nem színész, hanem muzsikus. A Kőbányai Zenei Stúdió szaxofon szakán végzett, a Szabadkai Filharmónia tagja és hangszerelője, ő indította el a szaxofon szakot a Szabadkai Zeneiskolában, mindemellett  egyik megalapítója a Szabadkai Zeneiskola jazz szakának. Tagja volt az Újvidéki Big Bandnek, és emellett számos más zenekar alapítója és tagja. Csakhogy a Brestyánszki Boros Rozi megálmodta történetben a zongorakísérő nem csak zongorán kísér, hanem Karády partnere a magánéletében is, következésképpen párbeszédek, interakciók is zajlanak kettejük között. Benne lettem volna egy fogadásban, hogy melyik néző találja ki, hogy egy képzett színésszel van-e dolga, aki egészen jól megtanult zongorázni, vagy (ahogyan a valóságban van) egy képzett muzsikusnak vannak egészen kiváló színészi képességei is.

Van még egy dolog, amin csúnyán el lehet csúszni egy ilyen vállalkozásban, mégpedig a sanzonokban. A legtöbb színésznő erős késztetést érezne, hogy valamilyen módon utánozza, leképezze Karády stílusát, hanglejtéseit, talán még a hangszínét is. Csakhogy ez aligha lehetséges. Márpedig ha beszűrődik az összehasonlítgatás zaja, akkor az elnyomja az élményt. Kalmár Zsuzsa nem próbál meg Karády lenni, annak szándéka nélkül valahogy mégis azzá válik. Nem keresi a dalokban azokat a manírokat, amik jellemzőek voltak a dívára, valahogy mégsem hiányzik belőle, mert elviszi a figyelmünket a színésznő hús-vér figurája, annak lelkiállapota. Helyenként megrázóan önazonos. Ezt az előadást látva még az is megkedveli Karádyt, aki addig nem rajongott különösebben érte.