A női sors börtön – ráccsal, vagy anélkül

Miről is szól ez a darab? Egy nő tragikus történetéről. Vagyis legalább 20 nő tragikus történetéről ezen az egyen keresztül. Vagyis minden ötödik, azaz több, mint 760 000 nő tragikus történetéről ezen az egyen keresztül. Vagyis mindannyiunk rémisztő problémájáról, amiről nem szoktunk beszélni. A családon belüli erőszakról. Az előadás anyaszínháza, az Örkény Színház ehhez a darabhoz egy több, mint félszáz oldalas műsorfüzetet készített, ennyire fontosnak tartják a témát. Ebben vannak idézetek Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kertész Imre: Sorstalanság, Judith Hermann: Trauma és gyógyulás, Morvai Krisztina: Terror a családban – A feleségbántalmazás és a jog és Tóth Krisztina: A Porhó című köteteiből. Meg néhány tény: Minden ötödik nőt ért már élete során fizikai bántalmazás a partnere részéről. Ez 2022-ben Magyarországon több, mint 760 000 nőt, és ennél valamivel kevesebb bántalmazó férfit érintett. Jelenleg is több, mint 226.000 magyar nő él fizikailag is bántalmazó kapcsolatban. ...Minden etnikai csoporton, társadalmi rétegen és lakóhelyen belül hasonló arányban találkozunk bántalmazókkal és áldozatokkal. ...A tapasztalatok és a statisztikák azt mutatják, hogy az a nő, akinek sikerül végleg kimenekülnie egy bántalmazó kapcsolatból, és szakszerű segítséget kap a feldolgozásban, hamarabb észreveszi a korai figyelmeztető jeleket, és már idejekorán kilép a kapcsolatból.

Az előadás elképesztően fiatal rendezője, Dávid Attila maga írta a darabot is. A történet alapja abból a húsznál is több mélyinterjúból származik, amit  az író készített. Hogy miért? 

Kibontakoztak a történetek, amikben "a tragikus büntetőügy végkifejlete úgy alakult, hogy a bántalmazott asszony vált vádlottá, a családját évtizedeken át súlyos lelki terrorban tartó és fizikailag is bántalmazó férj pedig sértetté."

Kerekes Éva egy fekete térrel ölelt hosszú folyosón jön-megy, beszél. A pást két oldalán ülnek a nézők, akik nem a szokott színházi helyzetben találják magukat, itt nem észrevétlen megfigyelők, állniuk kell a szemben ülők tekintetét is, ami egyfajta elidegenítő elem is lehetne, ha a színész nem keresné folyton a szemkontaktust a bordó plüsshuzaton ülőkkel, ha nem közvetlenül hozzájuk beszélne, bevonva őket is a helyzetbe. A térben nincs is más, csak egy görgős szék (erre ül le rendszerint a főhős), egy műanyag vödör (ennek is van szerepe a darabban) és egy a plafonra irányított kivetítő, amely az égboltot mutatja. 

 Vidáman, sok humorral, némi iróniával, rengeteg hittel és kitartással, és a maga személyes keresztjével, amit hordoznia kell. Sokáig nem is jövünk rá, mi az a tér, amiben vagyunk, hallgatjuk a történetmesélést: „A sült tojás és a piruló kenyér illatától a mai napig jól tudom magam érezni. A mentáétól meg egyenesen hazarepülök. 1973. Nagykáta, Nagyrét utca 24. Gyiiif. Hazateleportáltam magam az ebédlőasztal melletti laminált hokedlire, a meleg sparhelt mellé. Oda, hétéves koromba, amikor az ember fülén még a potenciál folyik ki. Akinek bejött az élet, az nem fantáziál a sparheltről. Az csak előre. Akinek meg nem jött be, az egyfolytában csak hátra. Miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? Miért pont ide? Miért most? Mi hiányzik belőlem? Miattam hiányzik, vagy mások nem adták ide? Ha adták, miért nem tudtam elfogadni? Egyiknek sem lennék a helyében, pedig az egyik mindig én vagyok. „Megáll az idő. Istenem. Amikor Őze beköltözik Kövesékhez. Mintha Bíró Ferencet láttam volna. Jött és rátelepedett mindenre és mindenkire. Abból az árnyékból tényleg csak a seregbe lehet menekülni. Vagy mindegy hova, bárhova. Sándorral néztük meg a Tabán moziban. Az volt az első igazi randink. Nem egy kifejezetten romantikus film – Malacpofa Ronyecz Mária, Znamenák –, de hogy valaki engem elhívott valahova! Még most is a torkomban dobog a szívem. Nem voltunk a szer hatása alatt, mint a diszkóhajón, azért nem ment annyira, hogy mondjam: a kifejezés. A belső kifordítása. De egyszer csak a válla a vállamhoz ért. Pont úgy volt neki kényelmes. Nekem is, hagytam. Jól esett valahova tartozni. Kis idő elteltével vettem a bátorságot, és a kezem a kezére tettem. Ő meg elvette. Ez volt az első furcsaság. Ránéztem, visszatette. Az ő keze került felül. Akkor nem értettem sehogy. De utólag, innen vissza, elég beszédes volt." Néha már érezzük, hogy megbújik valami fájdalom, valami tragikum is a sorokban, de a figura oly bájos, annyi életigenlés van benne, hogy inkább erre csatlakozunk rá. De aztán kibontakoznak a részletek, hamar rájövünk, hogy a börtönben vagyunk vele, mert  

Sok-sok zárt ajtók mögött játszódó történet, amiről a résztvevők nem akarnak,. vagy nem is tudnak beszélni. Amik után már nem lesznek ugyanazok az emberek, mert a történés, a környezetük átformálta őket. Pedig ők is tálentummal a zsebükben érkeztek, csak az övéket elásták mások.

Vajon máshogy végződtek volna a dolgok, ha Emmának születik egy fiútestvére, és nem rájuk, lányokra marad a családi vállalkozás? És ha a nővére, Adél nem menekül külföldre? És ha Emma nem menekül Pestre? És ha 1984. június hó 16. napjának estéjén nem találkozik a diszkóhajón azzal az 1 méter 95 centi magas, vadgesztenye színű, hullámos hajú, zöld tekintetű, mélybarna hangú, nagy kezű férfival?