A Nobel-díjas írót magyarok fedezték fel a norvégoknak és a magyaroknak is

A történetnek van egy nagyon érdekes alapszála. Kovács „katáng" Ferenc a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig élt és dolgozott Dunaújvárosban, mint a főiskola ifjú tanársegédje és a főiskolai kollégium kulturális életének szervezője, majd 1982-ben elhagyta az országot. Norvégiába ment, hogy aztán a University of Bergen egyetemen tanítva tanuljon, és vissza-visszatérhessen hazájába a multimédia oktatásban történő alkalmazásának támogatójaként, de legfőképpen írói, műfordítói, festői műalkotásaival. Visszatéréseinek eredményeképpen élénkült meg Norvégia és Magyarország között a kulturális értékek áramlása, különös tekintettel a norvég színpadi művek magyarországi adaptációira. 

A folyamat egyik emlékezetes eseménye az idén Nobel-díjjal elismert Jon Fosse: A gyermek című darabjának színrevitele volt 1997 decemberében a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban. Történelmi pillanat, ugyanis a dunaújvárosi Bemutató színpadon állítottak színpadra először norvég színdarabot Magyarországon. Az úttörő szerep nem állt távol a Bartóktól, hiszen 1978-ban mutatta be az országban elsőként a lengyel drámaíró darabját, Sławomir Mrożek keserűen kacagtató groteszkjét, A mulatságot a stúdióteremben Iglódi István rendezésében, Bősze Györggyel, Zala Márkkal és Mihály Pállal a főszerepben. 

Fosse színművét a Bartók kamaraszínház és a Budapesti Kamaraszínház együttműködésében mutatták be, így nem kell csodálkozni, hogy a szereposztásban olyan nevek szerepelnek, mint Juhász Réka (Ágnes), Rátóti Zoltán (Fredrik) Újvári Zoltán (Arvid), Tóth Judit (Evelin) Wertig Tímea (ápolónő), vagy Haás Vander Péter (orvos). A műnek nem csupán az írója, de a rendezője (Kai Johnssen) és díszlettervezője (Olav Myrtvedt) is norvég volt. Sőt, a rendező olyannyira odavolt már akkor a szerzőért, hogy addigra szinte minden darabját színre vitte már, az „A gyermek” -et éppen előző ősszel, Oslóban. A bemutató alkalmából érkezett Dunaújvárosba 1997 decemberében Bjorn Frode Ostern, a Norvég Királyság magyarországi nagykövete, aki Almási Zsolt polgármester, valamint a szerző Jon Fosse, a rendező Kai Johnsen, valamint a darabot fordító Kovács Ferenc társaságában sajtótájékoztatót tartott a Városházán (képünkön). 

Fossét egyébiránt nemcsak a Bartóknak és a Budapesti Kamarának fedezték fel magyarok – méghozzá Norvégiában, Norvégiának –, mégpedig Osztrovics Cecília, a Norvég Színház dramaturgja és Kovács Ferenc, aki a fordítás munkáját is elvégezte. JonFosse darabjában „kis” emberek találkoznak az élet „nagy” kérdéseivel. Egy tenger melletti, eső áztatta városban, Nyugat-Norvégiában – valahol a valóság és a metafizika határán – küzdenek az emberek a szavakkal, a saját bátortalanságukkal, és botlanak a létezés megoldatlan rejtélyeibe. Mely erők befolyásolják az emberi sorsok találkozását, a szeretetet, a születést, és azt a pillanatot, amikor a kiválasztottság érzése semmivé foszlik? Jon Fosse A gyermek című darabja – mint Ibsen Brandjához írt „kommentár” – a norvég nemzeti irodalom egyetemes műve.

Smuk Imre az idő tájt a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza művészeti igazgatója volt. Korábban már két alkalommal hoztak létre a Budapesti Kamaraszínházzal közös produkciót. Az akkori igazgató, Szűcs Miklós hívta fel, hogy mit szólna, ha egy kortárs norvég író darabját mutatnák be. Rábólintott, és csak később derült ki számára, hogy Kovács Ferenc (akinek a felesége is dunaújvárosi volt) fordította a darabot és hozta Magyarországra – akit ő még Dunaújvárosból ismert – és ő lesz a bemutató rendezőasszisztense is, a rendező pedig Oslo után Norvégia legnagyobb városának, Bergen színházának főrendezője, aki a díszlettervezőt is magával hozta. A szokásoknak megfelelően a próbaidőszak első fele Budapesten zajlott, az utolsó tíz napra költöztek csak ide az alkotók. Sokat járták a várost, beültek különféle helyekre is. Akkoriban a köztudatban panelvárosként emlegették, és a házigazdák is kicsit mentegetőzve mondták el, hogy sajnos nincs történelmi múltja a városnak. Ehhez képest a rendező arról áradozott magánbeszélgetéseken, hogy elképesztően megragadta őket a város, ez a rengeteg fa, a „völgybe le, völgyből föl”, a Duna-part. Ha nincs is történelmi épületünk, de legyünk nagyon büszkék erre a csodálatos városra. Innentől, ha bárki lesajnálóan beszélt a városról, csak fel kellett idézni a norvég fjordokon nevelkedett rendező véleményét.

Smuk Imrét arról is megkérdeztük, hogy tetszett neki a darab: Nekem nagyon tetszett, de a Bemutató színpadnál is szerettem az ilyen kemény társadalmi problémákat taglaló műveket. Főképpen szerettem már akkor is a skandináv irodalmat. Fosse is azt a vonalat képviselte, mint Ibsen, csak a lehető „legkortársabb" módon. A modern, kortárs angol drámák is ott voltak a színház repertoárjában. Nem volt egy könnyű darab, két társadalmi réteg állapotrajza volt, egy marginális térbe szorult pár és egy jól szituált házaspár története. Alapvetően egy szomorú történet, de katarzist hordozott. Nagyon beleillett abba az irányba, amit a Bemutató színpad képviselt. 

Hogy lehetett-e érezni már akkor is, hogy egy kiemelkedő tollú íróról van szó? Azt nem tudhattam, hogy Nobel-díjas író lesz, annyit lehetett érezni, hogy egy nagyon jól végiggondolt, nagyon letisztázott drámaírói módszer mentén, mély gondolatokat tartalmazó darab. A szerző nem bóvli kategóriának tűnt. Akkoriban nem sok hasonló kortárs szerző forgott a magyar színpadokon. Később aztán már többen rendeztek tőle darabokat, többek között Ascher Tamás is. Mi voltunk az elsők, akik bemutattuk hazai színpadon, mint ahogy annak idején mi voltunk, akik Mrożeket Magyarországon elsőként színpadra állítottuk.