Momo

2023.03.28. 20:00

A bábszínház nem korosztályt jelent, sokkal inkább műfajt

A Bartók kamaraszínházban látható a Momo című bábelőadás. Ennek kapcsán kérdeztük a rendezőt, Balázs Valler Katalint, a Hermethia Bábszínház igazgatóját arról, hogy másként kell-e a mai gyerekeknek előadást készíteni?

Balla Tibor

Laki Mónika Erika és Tarr György sem kapott semmilyen jelmezt az előadásban, igyekeznek mindketten eltűnni, hogy a bábok éljenek igazán

Fotó: Szabone Zsedrovits Eniko

Szeretném megadni a bábszínház szentségét, amiből a varázslat születik

– Folyamatosan kell legyen valamilyen történés, mert azt érzékelem ebből a Tik-Tok világból, hogy egy percnél hosszabb dologra a gyerek már nem hajlandó odafigyelni. Ezért úgy igyekeztünk összerakni a darabot, hogy ha nem is percenként, de ötpercenként legalább legyen valami olyan változás, ami újra meg újra felkelti a figyelmét. De úgy, ahogy a történet dramaturgiája halad előre, egyre élénkebb dolgoknak kell történniük, hogy ne veszítsük el a figyelmüket, és végül át tudjuk adni a valódi mondandónkat. 

A Momo „társulata”, Laki Mónika Erika, Balázs Valler Katalin, Tarr György és a bábok 
Fotós: Szabone Zsedrovits Eniko

– Könnyű a fajsúlyos mondandót bábszínházon keresztül átadni? 
– Sokkal könnyebb, mint élőszínházban. Az olyan kérdések, mint például az idő, nem kézzelfogható dolgok. A szeretet sem. Ha csak nem rak ki szívecskéket az ember a színpadra, de az egy picit gagyi szerintem. Már régóta foglalkozom azzal, hogy olyan dolgokat igyekszem bábszínpadra vinni, amik fizikailag nem megvalósuló dolgok. Erre viszont a bábszínház az egyik legalkalmasabb forma. Még a táncot tudnám elképzelni erre, de mi bábosok vagyunk, mi így fogjuk meg. A legalkalmasabb volt arra, hogy valójában megmutassuk az időt, egy nagyhatalmú repülő teknősbékát, hogy megmutassuk azt a hatalmas különbséget a Szürke urak és a pici Momo között, amit élőszínházi körülmények között nem. Bár lehet gólyalábra állítani embert, meg hatalmas dolgokat csinálni drapériákból – bár akkor az már bábszínház –, de nem az igazi. Olyan különbséget tudunk teremteni a bábszínházzal, ami valóban van erőviszonyokban, színekben, formákban. Az ember nem fordítja le magának, hogy: „ez most kerek, ami a teljességet szimbolizálja, nagyon jó érzést kelt, hiszen a sík formák közül a legharmonikusabb formát látom”, de mindenki érzi. Már az óvodás gyerekek is. 

– Jobban tud azonosulni a gyerek a bábfigurával, mint egy vetített, vagy egy 3D-s, virtuális formával? 
– Szerintem igen, mert ez életre kel. Ott van a 3D-s mozi, ami azért egy sík képernyőn történik meg. Hiába érzi az ember néha, hogy közelít a kép, de mégis mindenki tudja, hogy bele nem kerülhet. Itt viszont Hora bármikor kinyúlhat, és tényleg megsimogathatja a fejét, amit tényleg érez. Ha bajba kerül, ez a Hora tényleg meg tudja védeni, akár ő is elszállhatna a Cassiopeia hátán, ha úgy alakulna és a Szürke urak olyan közelségbe kerülnek hozzá, hogy tényleg félni lehet tőlük. Persze nem célunk, hogy halálra rémítsük a gyerekeket, de tényleg kell tőle tartani, attól, hogy egyszer csak kimegy, és az ő orra alá is odatart egy szerződést. Közben pedig tudnak olyan varázslatok történni, amit a kisebb gyerekek nem értenek. Hogyan lesz szürke minden egy csettintésnyi idő alatt? Hogyan van, hogy egy ember szürkeként jön elő, és bár ott látod rajta a saját vonásait, de ő már nem ugyanaz többet a báb képi megvalósulásának és a színészi játéknak köszönhetően. 

Balázs Valler Katalin erősen hisz a bábszínházban, annak varázslatos erejében
Fotós: Szabone Zsedrovits Eniko

– Mennyire időtálló a bábszínház eszközkészlete? Nem kell módosítani a kornak megfelelően? 
– De. Mindig módosítani kell rajta. A mi szereplőinken bakancs, tornacipő van, hamburgerek, Happy Kid menük vannak, okostelefon, meg mindenféle villódzó fények és rapzene van a darabban. Ez mind kell, a jó ízlés határain belül. Folyamatosan keresni kell az új formákat. Például a buranku típusú bábok és a síkbábok, amiket most használunk, azok távol-keleti szakrális bábszínházakból több ezer éves hagyománnyal bíró bábtárgyak, amiket aztán animálnak, lelket adnak nekik. A Távol-Keleten egyetlen apró kézmozdulata egy síkbábnak többoldalnyi szakrális jelentést hordoz, és azt a keleti ember mind érti. Az európai, mivel más kultúrában nőtt fel, nem érti, vagy mást ért benne, neki át kell fordítani. 

– A bábszínházban is trend az élőszereplők alkalmazása. 
– Igen, nagyon sokféle játékmódban szokás, de én nem szeretem. Tíz évig csináltam ezt, a buranku mögött slattyogtam lelkesen, és néha ­kiszóltam, meg hozzászóltam a bábhoz. Nem mondom, hogy nem születnek irtó jó előadások ebből is, és nagyon izgalmas megoldások, inkább azt mondom, hogy én most abban a periódusban vagyok mint bábszínész és mint rendező is, hogy szeretném megadni a bábszínháznak azt a szentségét, amiből az igazi varázslat születik, amikor a játszó színész tényleg eltűnik a bábja mögött. Ez nem mindig azt jelenti, hogy kámzsát adunk rá, vagy függönyt. Itt például direkt nem adtam rájuk semmilyen jelmezt, és az élőszínész nem kapott semmilyen szerepet. Van benne viszont maszkos játék, ami már ­bábszínház, de az élő ember teste ugyanúgy működik, csak már bábként. Én ezeket kutatom most, és a Momo pont jó történet volt, hogy ne kelljen bele egy kerettörténet, amiben élő színészek futkosnak. 

– Az olyan nagy baj? 
– Nem, egyáltalán nem. De ennek a darabnak nem volt szüksége rá. Láttam már ilyenből jót is, rosszat is. Azt nem szeretem, amikor bábszínháznak neveznek valamit, amiben aztán élő színészek nagyjelmezekben rázzák magukat, és néha öt percre elővesznek egy babát, amit aztán ide-oda rakosgatnak a színpadon. Én azt méltatlannak tartom, és nem is tartom bábszínháznak. 

– Akkor a bábszínház örök? 
– Igen. A Budapest bábszínházasok mondták: a bábszínház nem korosztály, hanem műfaj. 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában