„A modern társadalmak is szigorú keretrendszert szabnak”

– Szokott izgulni egy-egy premier előtt?

– Mindig izgulok egy olyan esemény előtt, amely engem érint. Ha én lépek színpadra, ez általában gyorsan feloldódik, de ha csak kibic vagyok, mint például egy színházi bemutatón, akkor nagyon szorítok, hogy sikerüljön az előadás. Mindenki örömmel tudjon játszani, és úgy jöjjön le a színpadról, hogy ez egy jó, tartalmas este volt.

– A Rák Jóska, dán királyfi szép sikerei után milyen érzésekkel tért vissza Dunaújvárosba?

– Korábban író-olvasó találkozók alkalmával többször is megfordultam a városban, majd Dobák Lívia, a színház korábbi művészeti vezetőjének felkérésére volt egy hat részből álló irodalmi beszélgetéssorozatom, ahová kortárs írókat hívtam meg, aztán jött a Rák Jóska, most pedig itt van az Utánképzés ittas vezetőknek bemutatója. Visszatérni jó dolog. Az otthonosságnak fontos szerepe van az ember életében. Vannak nagyobb otthonosságok, mint a családod, a lakhelyed, a mindennapjaid terei, és létrejönnek kisebb otthonosságok. Ilyen lett számomra a Bartók színház is.

– Készül-e új Háy-dráma, amely a karanténlét időszakát dolgozza fel?

– Biztos, hogy nem. A karatén mint állapot művészileg nem érintett meg. Tele vagyunk kérdésekkel az utóbbi néhány hónappal kapcsolatban, és úgy látom, senki nincs még a biztos válaszok birtokában. Ez a szituáció túlságosan is közhelyessé vált a gondolkodásunk számára, és nagyon nehéz ebben a közhelyességben érvényes sors­problémákkal megszólalni. Az Utánképzés írásakor az jelentette a legnagyobb gondot számomra, hogy ennek a mai napig létező csoportterápiás foglalkozásnak van egy zárt keretrendszere, egy szisztémája. A szisztéma nem tesz jót a műalkotásnak. Egy tipikus hollywoodi filmnek viszonylag gyorsan fel lehet ismerni a keretrendszerét, amelyben a figurák mozognak, de egy ilyen mozi nem is akar elmondani érvényes sorstörténéseket. Engem az Utánképzésben végig az izgatott, a szereplők képesek-e felülmúlni a struktúra kötöttségeit, merevségét? Tényleg valódi sorsokat mutatunk-e be, vagy pusztán csak annyit: így zajlik egy ittas vezetőknek kötelezően előírt csoportterápia? Az érdekelt, hogy a szereplők meg tudnak-e jeleníteni úgy egy sorsot, hogy az olvasó, néző elgondolkodjon, kik is valójában ezek az emberek? Hogy képes vagyok-e egy ilyen szituációban autentikusan kibontani emberi sorsokat és sorsproblémákat. Az, hogy ez a dániai Helsingörből egy királyi családból indul és Hamletnek hívják a főszereplőt, vagy éppen Vámosmikoláról és Gézagyereknek, valójában mindegy. Egy irodalmi műnek azt kell felmutatnia, milyen élni a világban. Ez a sors indulhat Afrikából, Vietnámból, Budapest bármelyik kerületéből vagy vidékről, számomra nincs jelentősége, ám ismerni kell azt a teret, ahol a szereplők története zajlik. Az Utánképzésben az a nagy lehetőség, hogy olyan társadalmi rétegeket tudsz egymás mellett láttatni, amelyek jószerével sehol nem találkoznak, mert a magyar társadalom egyes rétegei mára teljesen elszigetelődtek egymástól. Nincs kapcsolat, nincs átjárás. Az én korosztályom még vegyes kapcsolatrendszerrel bír, de mostanra a társadalmi mobilitás csatornái szinte teljesen eltűntek. Nem Magyarország sajátossága ez. Ott van például az USA, amelyre nyitott társadalomként gondolunk. Mégis, ha nem a nyolc topegyetem valamelyikében végeztél, akkor már biztosan nem leszel része az elitnek.

„Én eleven emberként tekintek a régi kollégákra”

– Tavaly jelent meg a Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv, amelynek vállalt célja, hogy közelebb hozza a mai olvasóhoz irodalomunk klasszikusait. Számos rendhagyó irodalomórát is tartott. Sikerrel járt?

– A hazai irodalomoktatás nagy problémája, hogy a fiatalok nem tudnak elevenségként tekinteni sem a szerzőkre, sem a műveikre. Szobrokká válnak számukra, miközben az irodalmi mű egy dialógus. Egy szoborral pedig senki nem áll szóba. A diákok nem is gondolnak rá, hogy ezek a művek hozzájuk is szólnak, őket is megérinthetik. Én eleven emberként tekintek a régi kollégákra. Eleven szerzőkkel pedig már lehet vitát folytatni, és azt a bátorságot belevinni a gondolkodásba, hogy merje azt is mondani valaki: ez a próza vagy vers nekem nem tetszik, vagy aktuálisan nem szólít meg. Természetesen a magyar irodalmi kánont nem lehet és nem is kell lecserélni. Arany János helyére nem lehet beemelni például az általam kedvelt Reviczky Gyulát, vagy Móricz Zsigmond helyére az általam nem kedvelt Wass Albertet. A lényeg, hogy ne kőbe vésett dogmaként kezeljük ezeket az életműveket, hanem merjünk gondolkodni róluk. Jó lenne, ha a magyartanárok is a saját és tanítványaik arcára formálhatnák a tananyagot, hiszen nincs egyenosztály és egyendiák. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a giccs, a hamisság felé kell elmozdulni. A kulturális hagyomány azért fontos, mert minden élethelyzetben tud támaszt nyújtani.

– Felkérésre, karantén alatt született a Ne haragudj, véletlen volt című, közelmúltban megjelent kötete, amely elsőre naplónak tűnik, mégis jóval többet tartogat az olvasó számára.

– Kísérletnek indult, kíváncsi voltam, mit is tudok kezdeni a naplószerű formával. Egyszerre ott van benne egy privát ajánlat, amely konkrét életbetekintést nyújt, másrészt az idővel történő játék is vonzott. Legnagyobb érdekessége e vállalkozásnak az volt, hogy kibomlott egy olyan viszonyom a szöveggel kapcsolatban, amelyet korábban soha nem engedtem meg magamnak. Játszhattam a saját személyemmel mint íróval. Izgatottan vártam, vajon a következő nap mit is fog kihozni belőlem. Hol egy novellisztikus részbe kanyarodtam bele, hol egy-egy gondolatmenetet bontottam ki.

– A Mélygarázs című regényében a főszereplő férfi egy monológban így fogalmaz: „Azt hiszed, szabad vagy? Hát nem. Neked olyan, hogy szabad vagy: nincs. Mögötted van egy akarat, ami, akár egy titkos szervezet vezérkara, utasításokat ad.” Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő Háy János miként látja a szabadság, a szabad akarat kérdését?

– Mindig van bennem törekvés a szabadságra. Ugyanakkor, a mai euroatlanti ember önmagától annyira el van ragadtatva, és azt hiszi, hogy csak saját döntései határozzák meg az életét, pedig számos velünk történő dologra egyszerűen nincs ráhatásunk. Nem biztos tehát, hogy ez az ok-okozati rendszer annyira stabilan áll. Amellett vagyok, hogy az embernek van egy felelőssége az élete kapcsán, és ez a felelősség kiterjed másokra, a családjára, a barátaira is. Az elmúlt harminc év leginkább azt erősítette bennem, az rajtam áll, milyen a lakásom, az udvarom, milyen emberek vesznek körül, és milyen munkát adok ki a kezemből. Mindez az én kompetenciám, és ez nem kevés. Ha erre mindannyian figyelni tudnánk, jobb világ lenne körülöttünk. A kultúra és a civilizáció mákonyától megszédülve gyakran elfelejtjük, biológiai lények vagyunk, ez a legnagyobb meghatározottságunk. A szerelem és a betegség mögött is biológiai akaratok állnak, és így tovább... A modern társadalmak is szigorú keretrendszert szabnak. Néha úgy érzem, tevékeny rabszolgák vagyunk, kiszolgáltatottjai egy információs rendszernek és egy ravasz, mindenbe belelátó államnak. Persze, remek dolog szép ingatlanban élni, autót vezetni, nyaralni, jókat enni és inni, de ennek megvan az ára. Hiszen megteszünk mindent annak érdekében, hogy a fogyasztásunkhoz előteremtsük a szükséges anyagiakat. Ez a mindent megtétel pedig annyit jelent, hogy önként, dalolva feláldozzuk magunkat a társadalmi elvárások vesztőhelyén.