Földváron gyökereztek írásai, s ott született azokból könyv

Találkozásunk előtt egy sor ember dicsekedte el nekem Irma néni általa is megkedvelt csodálatos személyiségét, amit a gimnáziumi és főiskolai tanítványai élvezhettek.

A szakterülete a magyar, orosz és az angol nyelv volt. Ráadásul ez a hölgy egy sikeres közéleti szereplő, író és újságíró, különböző blogokban, a Facebookon, valamint társ­szerzőként imponáló számú könyvben és kiadványban is megjelentette már a gondolatait. A legnagyobb rémületemre az ünnepelt a találkozásunk első másodpercében fölpattant a képzeletbeli katedrára, és pazar stílusban a fejemre olvasta az interjúkészítés valamennyi szabályát. Ezeket némileg kiegészítette a saját aznapi, velem szembeni elvárásaival. Mielőtt azonban ezt vissza is kérdezhette volna tőlem, tömören benyújtottam a tiltakozásomat, jelezve, hogy ma én kérdezek – tőle!

– Fura a másik székben ülni, főleg azért, mert ebben a kávéházban jobbára én szoktam kérdezni a meghívott vendégektől – vallotta meg mosolyogva.

Egy pillanatra megfagyott körülöttünk a kellemes kávéházi hangulat, de egy villanásnyi idő után felkacagott, és megadta a zöld jelzést. Némely szabályokat mellőztünk, és bevallhatom, hogy régóta vágytam egy ilyen felszabadult hangulatú beszélgetésre. Tessenek kapaszkodni!

– Hogyan lett tudósító a pedagógusból?

– A helytörténettel a férjem, Lukácsi Pál 2008 óta foglalkozik. Az első időben csak besegítettem neki ebbe a munkában. Az elmúlt 10–15 évben Szer Noémivel szerkesztem a Facebook I love Dunaföldvár oldalt. Ez már egy kicsit a média világába vitt bele. Onnét már tudtam, hogy mennyire hat az emberekre egy-egy szép gondolat. Az újságírás számomra nem a pletykálkodást jelenti. Az én elképzelésem más és több volt annál.

– A Hírlappal való kapcsolatom 2014-ben kezdődött. Akkor kezdett terjeszkedni az újság a környező településekre, hogy onnét is tudósítson. A feladat elvállalása komoly dilemmát jelentett a számomra, amit nem bántam meg.

– Ezt a lehetőséget egyfajta önkifejezésnek gondoltam. Másrészt jó volt megismertetni Dunaföldvárt, az itteni embereket és a körülöttük zajló eseményeket a környező világunkkal.

– Volt-e valamilyen határ a témákat illetően, hogy mit nem vállal el?

– Főleg az első időszakban szabad témaválasztással dolgozhattam. A kultúra világa volt a számomra a legkedvesebb. Ahogy telt az idő, egyre több fajta eseményt tudtunk megjeleníteni. A politikába soha nem ártottam bele magamat.

– Nagyon szerettem azokat az életút-interjúkat, ahol idősebb, nyolcvan–kilencven éves emberekkel beszélgethettem, akik szépen megnyílottak előttem. Mindenek­ előtt meg akartam ismerni az embert, és nem akartam őt mindenáron a szerintem jó fényben feltüntetni. Nagyon megéreztem az őszinteséget, és örömmel mutattam be azt másoknak is.

– Hasonlóképen dolgoztam fel a kulturális életünk fontosabb és mívesebb eseményeit. Azt is mondhatom, hogy azt a fajta belső indíttatást éltem át, mint korábban az iskolában. Évtizedeken keresztül színházba hordtam a diákokat, és sok örömöt találtunk benne. Felkészültünk rá és megbeszéltük a közös élményünket.

– Ezek az írások megegyeznek a Dunaújvárosi Hírlapban korábban megjelentekkel?

– Nagyrészük igen, mert ezek másodközlések. Ebbe a kötetbe belekerültek az ott és a Partoldalakban megjelentek mellett olyanok is, amiket egy-egy blogba írtam meg. Mellette tartalmaz kiállításmegnyitó anyagokat és szubjektív szösszeneteket is. Vannak közöttük eddig nem publikáltak is.

– Van ember, akinek az írásai kapcsán szót fogad?

– Mindenkinek meghallgatom a véleményét és a kéréseit… Van, akire hallgatok. A férjem észrevételeire mindig odafigyelek, és előfordul, hogy elfogadom a tanácsait. Az egyik fiam szintén írogat, az ő véleményére nagyon adok.

– Hogyan viselte a mennyiségi korlátokat?

– Bevallom férfiasan, hogy nekem az ilyen megszorítások alól felmentésem volt, nagyon ritkán szabtak mennyiségi határt. Igyekeztem persze nem bőbeszédű lenni, és talán egy-két alkalommal kurtították meg az írásaimat. Egyébként magam szeretem meghatározni a terjedelmet, ugyanis szenvedek az efféle kötöttségektől.

– A módszer?

– Jegyzetelős vagyok, és utóbb is el tudom olvasni az írásomat – mondja nevetve –, ezért csak az utóbbi időben vettem föl a beszélgetéseket diktafonra. A mellett is jegyzeteltem. Tehát számomra a kézírás az alapvető. Sokkal jobban tudok koncentrálni is, mintha például közben eszegetnék, nézelődnék, és azt sem tudnám, hogy mit mondanak! – mondta kacagva, talán épp rám utalva, s a fejemre koppintva hirtelen. Rövid kardozás után megállapodtunk, hogy a látszat dacára én is híven figyelek!

– A gépírás vakon, tíz ujjal, nagyon jól megy, ami nagy segítségemre volt ezekben a munkákban.

„Jól megírni csak azt tudom, ami nekem is élményt adott”

– Meg kellett érjenek a megírni való gondolatok?

– Természetesen. A lejegyzésétől folyamatosan, rövidebb-hosszabb ideig járt a fejemben, aztán egyszer csak készre szerkesztettem. Nyilván sok függött a témától, az interjúalanytól, és hogy ők miként hatottak rám. Jól megírni csak azt tudom, ami nekem is élményt adott. Ha jót nem írhatok, rosszat pedig nem fogok! Az anyagiak egyáltalán nem motiváltak a munkámban.

– Irma néniből, a szeretett, tisztelt és elismert tanárnőből egyszerre csak a közösség róluk író tudósítója lett.

– Úgy érzem, megmaradt a földváriak és közöttem kialakult jó viszony. Kellemes érzés volt, hogy az írásaimmal megfelelő visszhangot váltok ki közöttük. Persze voltak olyan problémás ügyek, amiknek a megírása kényesebb, megosztó esetté formálódott. Ugyanúgy az Irma néni maradtam a számukra, még a tőlem jóval idősebbeknek is.

– Ez a könyv az élete egy fejezete?

– Igen, annak is szántam, hogy bemutassam és le is zárjam. A sokféle megjelent közös munkánk és a mostani után talán a szépírásnak kéne következni, mint tőlem adható újdonságnak. Arra viszont nem szánom rá magamat, hogy fikciós történeteket írjak. Az egyáltalán nem vonz engem. Ez a könyv tulajdonképpen úgy született, hogy egy író-olvasó találkozón feltették nekem a kérdést, hogy ezeket az írásokat miért nem jelentetem meg, hiszen nagyon szívesen olvasnák azokat egy összerendezett formában. Az ötletnek megörültem, és a kész könyvet egy kellemes meglepetésnek szántam a földvári és környékbeli olvasók számára. Remélem, hogy az is lett belőle!