Dunaújvárosiak Csákberénybe mentek

Csákberény  a pünkösdi kiállítások helyszíne. Na mi újság Wagner Úr? Kulturális és Sportegyesület immáron 11. éves, s hosszú évek óta egy egynapos kiállításra hívja ebbe a kis településbe a művészetek szeretőit. Ezzel a gesztussal kicsit fricskát is mutatva a kultúra Budapest és nagyváros centrikusságának. Igazolva, hogy lehet élni, jól élni a nagyvárosokon kívül is. A Fejér megyei település különleges kiállító terére ezúttal jobbára dunaújvárosiak látogattak. Nem véletlenül, hiszen két dunaújvárosi kötődésű művész tárlatának örülhettünk. Friedrich Ferenc és Szegedi Csaba más-más életutat járnak be, más-más művészeti ágat választottak, de a dunaújvárosi lét illetve ennek a gyökerei összekötik őket, s meghatározza azt is, ahogy látják és leképezik a világot.

Kimentették a gyárból a Mozduló egységet

Friedrich Ferenc szobrász munkáját és szemléletét meghatározta a vasgyár. Ott volt kutatómérnök, ott volt otthon, ott készült nagyon sok műve és oda is készültek. Így minden múlt időben. Egy nagy méretű alkotása vált majdnem az enyészetté, hiszen a cég többszörös átalakulása következményeként az egyik elhelyezett műalkotására is majdnem tragikus végkifejlettel járt. A mozduló egység (1982-ben készült, a szocializmus idején ráfogták, hogy rendszerellenes a címe miatt ) rozsdásodva, kidobásra várt, amikor néhány jó érzésű dunaújvárosi segítségével - nem kaptam felhatalmazást, hogy leírjam a nevüket- akik megbeszélték a jelenlegi tulajdonosokkal, hogy adják oda a szobrot, megszervezték a szállítását, rendbe hozták, s most már a csákberényi múzeum egyik ékévé vált. Igazolva, hogy a műalkotásoknak igen is lehet újjászületése.

Húsz éve nem volt kiállítása

- Miért vállalkoztam a csákberényi kiállításra? Azért vállalkoztam, mert hívtak, és úgy gondoltam, hogy minden kiállítás számomra ünnep, és húsz éve voltam utolsó kiállításon – magyarázza Friedrich Ferenc.

- Tényleg?

- Igen, húsz éve. Legalább húsz éve. A Kiscelli Múzeum óta én nem állítottam ki.

- Miért?

- Hát azért, mert szobrász vagyok. A szobrász nem úgy van, mint egy festő, hogy a hóna alá vágja a képét és kész. Ha megmondom, hogy ezt ide kellene vinni, vagy oda, akkor ahhoz daru kell, kocsi kell, emberek kellenek, és akkor azt nem mindenki vállalja. Takács Lajosék ide hívtak, láttam, hogy ez egy komoly dolog, és egy komoly gyűjtemény van a háttérben, ezért vállaltam. Most legalább egy darabig itt vannak, itt lesznek a munkáim. Nem a kertemben vagy a gyárudvaron bezúzás előtt vannak.

- Dolgozol?

- Amíg él, addig dolgozik az ember, úgyhogy, persze. Csak nagy munkát már nem vállalok, de nem is kapok ilyen jellegű megbízást, de azért érmeket folyamatosan csinálok, de az meg már nem feltétlen művészet. Fehérvárnak csinálok tizenhatféle érmet, az pont elég nekem a kis műhelyemben.

- Igen, hiszen a szobrászat nem csupán szállítással, azaz logisztikai problémákkal jár, hanem roppant anyag és energiaigényes is.

- Erről van szó. Mióta megváltozott a vasmű, megváltozott minden. Nekünk, Móder Rezsővel együtt a gyár volt a műtermük. A fejemben még egy csomó minden készen van, de ipari háttér kell, hogy az ember mindezeket meg is tudja csinálni. Amit itt kiállítottam, az csak töredéke annak, amim van, de hát ez volt az életem, ez az életem most is, persze a családon kívül.

Az ék mindenben ott van

Friedrich Ferenc szobrai, kisplasztikái, annyira jellegzetesen hordozzák a névjegyét, hogy összetéveszthetetlenek… Ha nem nézzük meg a meghívó szövegét, akkor is nyilvánvaló, hogy Friedrich-műveket látunk. Talán ez a lényege az alkotásoknak, hogy egyszerre van bennük az alkotó kézjegye, s a világ változékonysága. Állandóság és változás együtt jár.

- A szobrászat hiába fizikai munka, de elsősorban szellemi tevékenység is. Tehát, ha nincs egyfajta gondolati háttere, akkor hiába csinálja az ember a szobrot, abból csak tárgy lesz, mert nem lesz lelke.

Az első ilyen próbálkozása 1980-ban volt, 1981-ben vették fel a Művészeti Alapba, akkor már voltak kiállított munkái. 

- Annak már lassan 50 éve. A csúcsművem, az talán Pécsett van, egy egyetemnél a műszaki kar előtt. Arra nagyon büszke vagyok. Aztán a Kiscelli Múzeum templomterében lévő kiállítás az, ami egyfajta nevet hozott nekem. Majdnem mindegyik munkámban, ha észreveszed, ott van az ék, ami nálam az emberi agynak, a gondolkodó embernek az első fegyvere gyakorlatilag az ék, a balta. Csak a balta már nem balta, hanem atomfegyver. Több művészetörténész úgy véli, hogy az ék gyakorlatilag az az én emblémám.

A legtöbb plasztika anyaga a fém. Játék a fém felületével, a szögletes formákkal, ezek egymáshoz való viszonyával, a tökéletességben levő mássággal. 
- De vannak szobraim fából is. Itt van például az Őstojás. Annyira megtetszett egy gyökér, hogy ezt csináltam belőle. Így mostanában faragok, nemcsak ezt, hanem sokféle dolgot, az anyag megszabja mindig, hogy mi készülhet belőle.

- Mit csinálnál, hogyha most valaki azt mondaná, hogy adok rá technológiát, lehetőséget és pénzt. 

- Hát, szobrot. Eddig még ezek még nem szobrok, ezek tanulmányok.

- Mi lenne, akkor az a szobor, amit megcsinálnál?

- Ha azt el tudnám mondani, akkor azt nem kellene megcsinálni. Tudod, ezt nagymesterek mondták annak idején, talán Michelangelo is, hogyha tudnám elmondani szóval, akkor nem csinálnám meg. Tehát még meg szeretném csinálni A SZOBROT.

- Hát azt kívánom neked, hogy legyen időd, lehetőséged, hogy megcsináld A SZOBROD.

( Szegedi Csabával is beszélgettünk, hamarosan azt is olvashatják.)