Az én történeteim – 13. rész

Egy vetélkedő után majdnem újságíró lettem

1977 decemberében, 31-évesen már majdnem két éve a Hideghengermű gépész üzemvezető helyettese voltam, amikor Háder László a Dunai Vasmű ÜST nevű lap főszerkesztője meghirdetett egy „Riporter kerestetik” c. vetélkedőt.  

Én is jelentkeztem és már nem emlékszem hányan indultunk, de az előválogatások után a döntőre kilencen maradtunk.  Közöttük néhány ismerősöm: Tihanyi Szilvi, Tribold Lajos, Pálinkás Berci és én.  A döntő 1978 január 25-én volt a Dunai Vasmű Klubban és (meglepetésemre) én nyertem meg. A jutalmam kéthetes Szovjetunióbeli utazás volt, a beígért Bulgária helyett. 

Első utam a Szovjetunióba

Tavasszal indultunk. A Keleti pályaudvaron kellett gyülekezni, ott derült ki számomra, hogy az utazáson az ország minden részéből legalább hatvan fiatal vesz részt. Senkit sem ismertem ezért, amikor szóltak, hogy fel lehet szállni a hálófülkés kocsikba én felszálltam és beültem az első fülkébe.  A nagy tolongásban egymás után bekéredzkedett hozzám még három lány. 

Megörültem, hogy ilyen jó társaságban leszek, de az indulás előtt jött a vezető és hozott még egy lányt, engem meg átkísért egy másik, fiús hálófülkébe. Ekkor ismertem meg a Pál Pistit, aki szintén dunaújvárosi volt.  Így utaztunk Kievig, majd onnan egy másik vonattal mentünk Vorosilovgrádba (mai neve Luhanszk).  A vonaton jóhiszeműen eladtam a rajtam lévő Trapper farmeremet a gyezsurnajának, egy 50 év körüli hölgynek, aki a személyvagon felügyelője volt. Mások is „csencseltek”, ki FA szappannal, kik meg egyéb dolgokkal. 

Vorosilovgrádban, az „Október Hotelben” a Pál Pistivel csak ketten voltunk egy szobában, és ezután mindenhová együtt mentünk.  A négyszázezres lakosú város szép régi és szocreál építésű házakkal, széles utakkal és nagy parkokkal volt beépítve. (Lásd a címlapfotó) Egyik nap elvittek bennünket egy ünnepségre a város kultúrpalotájába, ahol a színpadon két sorban, lépcsősen elhelyezve legalább húsz szék volt lerakva.

 Azt hittük, hogy az énekkar részére tették oda, de kezdéskor bevonult egy csomó jól öltözött idősebb ember és leültek a színpadi székekre.  

Aztán elkezdődött a „műsor”, ami abból állt, hogy egyenként felálltak, tartottak egy 4-5 perces beszédet, majd visszaültek a helyükre. Nem értettünk semmit, de „óriási élmény” volt. Ezután népitánc és egyéb műsor is volt. 

Egyszer a Pistivel séta közben észrevettük, hogy hosszú sor áll egy kisebb teherkocsinál, amin egy nagy, hordószerű edény volt, amiből sört csapoltak. Gyorsan beálltunk és láttuk, hogy kettesével viszik a korsó söröket. Mivel nagyon olcsó volt, mi is vettünk két-két korsóval. Amikor elkezdtük inni majdnem elhánytuk magunkat, mert kiderült, hogy kvász volt olyan, mint a kovászos uborka lé. (Ehhez annyit tennék hozzá, hogy egyszer magam is eljutottam a Szovjetunióba, akkor a nagy kvász 5, a kicsi 3 kopek volt, azaz öt, illetve a három deci. Tényleg borzalmas volt. – a szerk.) 

Persze komolyabb programokon is részt vettünk és mindenütt úgy kezeltek bennünket, mint valamilyen nyugati turistákat.

Egy újságcikkem a hideghengerműi, pácolósori savas kád cseréről

Miután hazajöttünk Vorosilovgrádból lehetővé tették, hogy írhatok cikkeket      a „Dunai Vasmű Üst” nevű hetilapjában, amit több ízben meg is tettem.  

1978. szeptemberében nagyjavítás volt a hideghengerműi pácolósoron és Háder László az „Üst” újság   főszerkesztője megkért, hogy - ha már ott vagyok -írjak egy cikket a pácolósori nagyjavításról. 

 Megírtam a cikket kihangsúlyozva a legnagyobb munkát, az egyik savas kád cseréjét. 

A kádcsere technológiáját a vasmű tervezőirodáján Oravecz János készítette el.  Helyszíni cseréjét Erőss Lajos, lakatosüzemi művezető irányításával a központi Általános lakatosüzem dolgozói végezték. A nagyjavítás többi munkájának helyi irányítói voltak: Kozák Aladár gépész üzemvezető, Szanyi Imre vegyi, energetikai művezető és Holczer Tibor pácolósori gépész művezető.

Nem lettem újságíró 

Háder László főszerkesztő felajánlotta, hogy elküldenek tanfolyamra és legyek újságíró, de sajnálatára nem vállaltam, mert a munkahelyemen kétszer annyit kerestem, mint egy újságíró. A döntőbe jutottak közül Tribold Lajos, és Tihanyi Szilvi újságírók lettek, Pálinkás Berci és én pedig műszaki pályán maradtunk.  

Szerző: Nyíri Miklós