Különb telefont vettem neki, mint magamnak

– A zenekar a megalakulása óta előszeretettel lépett fel társadalmi, jótékonysági rendezvényeken. Én egy véletlen folytán találkoztam ezekkel a sérült srácokkal, akiket nagyon imádok. Ketten dolgoznak is technikusként a zenekarnak. Igazi őszinte fiatalok, soha nincs bennük rosszindulat, árad belőlük a szeretet, engem úgy szeretnek, mintha az apjuk volnék. Én megfogadtam, hogy amikor csak lehet, segíteni fogom őket.

– Ez így kimondva olyan természetesnek hangzik, de ha ennyire magától értetődő lenne, mindenki ezt tenné. Mi áll mögötte?

– Ezeket a srácokat én kiviszem külföldre is, nyaralni. Olaszországba például. A saját családomban is megjegyezték, hogy ők ezt nem csinálnák, hogy ennyit, ennyire foglalkozzanak velük, de még velük mutatkozni sem biztos, hogy feltétlenül szeretnének. Én nemcsak a hétvégi programokon dolgozom velük, hanem a hétköznapokon is velem vannak. Tudják, hogy meghívom őket, amire csak lehet. De hát ki az, akinek hajnal kettőkor – ha hazaérek külföldről, vagy egy koncertről – odaszólhatok, hogy kéne segíteni fölpakolni? Tudják, hogy mindig hozok nekik ajándékot, de ők nem ezért csinálják. Érzik, hogy ők nekem családtagok. De mindegyik, aki nem dolgozik velem, azok is. A leghűségesebb emberek, akiket ismerek, mindig, minden körülmények között lehet rájuk számítani. Hallottam, hogy mennyit keresnek… Az akkori próbatermünk udvarán működött egy presszó, ahol mondtam a pultosnak, hogy havi iksz összegért adjon nekik üdítőt, ha nem vagyok ott, akkor is. Mert láttam, hogy mindent megtettek azért, hogy nekünk segíthessenek. Lesték, hogy mikor van vége, és pakolták a hangfalakat. A pandémia alatt kiderült, hogy sérvem van, hát ők jobban figyelnek rám, mint a családtagjaim, még a félkilós szatyrot is kiveszik a kezemből. Annyira jólesik ez! Mindig is bennük volt, én éreztem régen is ezt, hogy nagyon és őszintén tudnak szeretni. Olyan szellemű ember vagyok, hogy csak a pozitív, jószívű, segítőkész embereket gyűjtöm magam mellé, akik nem használják ki a másikat. A baráti köröm ilyen emberekből áll. A héten Tamásiban volt egy buli ellátottaknak, az ilyeneken én mindig ott vagyok. Olyan hálásak, és úgy tudnak bulizni, hogy a „civilek” is csatlakoznak hozzájuk. Nagyon hálás és őszinte közönség. Mint a gyerekek, ha valami tetszik nekik, le se lehet lőni őket, táncolnak és éneklik a szöveget velünk. Téves kép él az emberekben róluk, sok az előítélet velük szemben, de ok nélkül. Egyik kedvenc történetem, amikor többdiplomás emberek igyekeztek összerakni egy hangberendezést, feltúrták a fél internetet, de nem tudták a megoldást. Én odahívtam Cseh Gabit, a fogyatékkal élő technikusunkat, aki közölte, hogy húsz másodperc alatt megoldja. Nagyon büszke voltam. Ő egyébként apának is szólít.

– Miért van ez az előítélet az emberekben?

– Szerintem nem ismerik őket eléggé. De nem is akarják megismerni őket. El is zárkóznak előle. Pedig akinek a családjában él fogyatékkal élő, az tudja, milyenek. Megváltozott a világ, erős a negativizmus, főleg a pandémia óta, és ez a koncertek hangulatán is érezhető. Nem is értem ezt a dolgot, de szerintem úgy tudnánk ezen átlendülni, hogy ha megpróbálnánk egy kis plusz energiát beleadni az egymáshoz való közeledésbe. Többet kellene beszélni egymással. Ha bármilyen kulturális rendezvény van, arra igenis el kell menni. Ha nekik is van nyilvános rendezvényük, oda el kell menni. Én mindig ott vagyok. Ha nem tudok menni, akkor ott van a fiam, Jankó. Nekem a legnagyobb elismerés, amikor az általuk készített dolgokkal ajándékoznak meg. Mindenem megvan, amit tőlük kaptam, ott van a legféltettebb ereklyéim között. Én emiatt nagyon boldog ember vagyok, és szerencsés is. Aki most minket fotóz, Havel Gábor is közülük való, nem is tudják, milyen tehetséges a fényképezésben. Támogatjuk őket, kapott egy nagyon komoly gépet. Amikor Cseh Gabinak gond volt a telefonjával, jobb telefont vettem neki, mint magamnak. Egy percig sem gondolkodtam rajta, és nem sajnáltam rá a pénzt. Ha ezek által vissza tudok valamit adni abból, amit én tőlük kapok, akkor nagyon szívesen teszem.