Beszélgetés Halom Borbálával a mellrák utáni életről

– Persze, csak az sírós a mai napig. Azt gondolná az ember, hogy tíz év távlatából már nem kéne, hogy sírós legyen, de nekem az. Szemtől szembe tudtam meg, és akkor összedőlt a világom. Azt mondtam: ez nem létezik! Kirohantam kórházból, és üvöltve, zokogva hívtam a gyerekem apukáját, hogy mi van. Később az ember összeszedi magát, és elindul ezen a nem könnyű úton, de ott, akkor egyszerűen összedől. Sőt, aznap nekem haza kellett menni, és meg kellett mondani a lányomnak úgy, hogy ne rémüljön halálra. Ez volt a legnehezebb. Mindezt úgy, hogy nálunk, aki rákos volt a családban, azt mind elveszítettük. Ezt hogy ugrod meg? Láttam rajta, hogy hiába mondtam bármit – hogy ez mellrák, ami gyógyítható, meg fogok gyógyulni –, láttam, hogy neki nem megy be az infó. Láttam a szemén a rémületet, a rettenetet. Még  elvittem az orvoshoz is, hogy ő is mondja el neki, hogy ez egy gyógyítható dolog. 

– Átélte a halálfélelmet? 

– Nem emlékszem rá, hogy átéltem volna. Összedőlt a világ, de arra nem emlékszem, hogy átfutott-e az agyamon, hogy talán meg fogok halni. Szerintem töröltem, ha volt is ilyen gondolat. Aztán másnap pedig egyszerűen elkezdtem tenni a dolgomat. Ezt szoktam mondani másoknak is: teszed a dolgodat, egyszerűen csinálod, amit az orvosok mondanak, és mindig az adott nappal foglalkozol. Próbálom mindenkinek elmondani, hogy ne gondolkodjon előre. Mindenkiben millió kérdés van, hogy mi lesz. Hogy lesz-e műtét. Ha igen, milyen műtét? Hány kemó, hány sugár? De annyira sok energiára van szükség ennek az egésznek a végig viteléhez, hogy teljesen feleslegesnek tartom ezt az előrerohanást. Az adott naphoz is annyi erő és energia kell, hogy csak azzal kell foglalkozni, hogy ma mi van. Oké, ma túl vagyok a műtéten, mi a feladatom? Az, hogy pihenjek, aludjak. Semmi. Gyógyuljon a sebem! Aztán holnap majd foglalkozunk a holnap problémájával, vagy a feladattal. 

– De egyszer szembe kellett nézni azzal, hogy torzult a nőisége. 

– A műtét után zokogva néztem a tükörbe, hiszen egy tinédzser mell figyelt a jobb oldalon, a bal oldalon meg… Persze, én is zokogtam a tükör előtt, aztán megint összeszedtem magam. Mindenkinek azt mondom, hogy ez a betegség a világ legnagyobb hullámvasútja. Én nem szégyellem bevallani, az egyik nap mínusz 10-en voltam, a másik nap a plusz húszon. Úgy, hogy nem tudtam megmondani miért. 

– Mi tudta felemelni? 

– Nem tudom. Saját magam. Mindenki kérdezi, hogy miben hittem, mi segített. Nem tudom, a belső erőm, a saját magamba vetett hitem.  Persze, a barátaimon, meg a családomon kívül, akik segítettek. De igazából ezt te csinálod végig egyedül. Te ülsz ott a kemón, hiába vannak ott melletted. Hiába vesznek körül, akkor is te érzed ezeket az iszonyatos fájdalmakat, meg mindent te élsz át egyedül. 

– Hibáztatta magát valaha? 

– Hát, ez egy nagyon meredek kérdés. Alapvetően nem tudsz magadnak rákot okozni. De azt is hiszem, hogy azért nagyrészt lelki eredetű dolgok is vannak benne. Én is sejtem, hogy nálam mi volt. Ahogy szerintem tíz nőből kilenc sejti, hogy mi volt az. Nem merem azt mondani, hogy amit rosszul csinált, mert az adott helyzetben azt te jónak gondolod. De mindig van valami lelki háttér. De nem, nem szeretném hibáztatni magam. 

– Mit rajzolt át az életében ez a történés? Átértékelődött a világ? 

– Persze. De én előtte is próbáltam a mának élni, meg amihez kedvem van, hogy ne bánjak meg semmit. De azért tíz nőből kilenc ilyenkor nagyon áthelyezi a hangsúlyokat. A legnagyobb dolog, amin egy nő változtat, az, hogy előbbre sorolja magát. Ahány nővel beszélek, mindenki azt mondja el a betegségéről, hogy ő mindig a sor végére tette magát. Férj, gyerekek, anyós, após, és minden előbbre való volt, mint ő maga. Amikor átél egy ilyet az ember, akkor az egészet átgondolja, és előbbre sorolja magát. Mert ha egy nő rendben van, akkor mindenki rendben van körülötte. Ezt sokan önzőségként ítélik meg, holott nem az, hanem ez lenne a normális. Mert ha a nő rendben van, akkor rendben van a gyerek, rendben van a férj, rendben van minden. Ez a legnagyobb, amiben változnak a nők, viszont iszonyatosan szomorú, hogy ennek ilyen brutális ára van. 

– Talán bután hangzik, de ez kisimította az életét? 

– Ez bután hangzik, de igen, szerintem tíz nőből kilencnél így van. Csak hát, baromi nagy az ára. 

– Viszont tíz nőből kilenc nem kezd ilyen akciókba. Miért vette a hátára ezt az egészet? 

– Szerintem száz nőből, vagy ezerből bőven elég egy, aki úgy érzi, hogy ezt akarja a hátán vinni. Nekem ez – tudom, iszonyú közhely – belülről jött. Még emlékszem, hogy ott feküdtem a kórházban, akkor töltötték föl a mellemet ezzel a sóoldattal, és mondtam a dokinak, hogy én biztos, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, minden nőt meg akarok menteni, hogy soha senki ne legyen mellrákos. Azt  mondta, hogy ez nagyon klassz, csak előbb gyógyuljak meg. Persze, akkor hallgattam rá, de tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Mondjuk most, 10 év elteltével azt mondom, hogy picit elfáradtam. Azt is megfogadtam az elején, hogy addig csinálom, amíg ugyanazzal az elánnal, energiával, odaadással, szívből, szeretettel tudom csinálni. Azt viszont nem tudom megígérni, hogy ez meddig tart bennem. Azt tudom, hogy addig csinálom, ameddig így tudom csinálni ezt a „munkát”. Mert nagyon nehéz megélni a veszteségeket. Vannak nagyon nehéz részei ennek a munkának, de én ugyanannyit kapok, amennyit mindenki. Belőlem ez kivesz, meg veszélyes rám nézve, nem lehet csinálni ennyi éven keresztül. Mégis, azt gondolom, hogy lehet! Mert a mai napból is pozitív a végeredmény. Hiába sírok itt ön előtt, attól még ma este úgy fekszem le, hogy töltekeztem ebből az egészből. Mert egy fantasztikus dolog, amit alkottunk a lányokkal. Fantasztikus nők, hogy ilyen bátrak, hogy kiállnak. Ezek a csodanők ki mertek állni, felvállalták és engedik, hogy menjen ez a kiállítás városról városra. 

– Már vannak fekete szalagok képeken. Ezt hogy éli meg? 

– Borzasztóan rosszul. Igen, ketten vannak, akik elmentek. Persze sokkal többen mentek el, mert erről is beszélni kell! Megint oda lyukadunk ki, hogy el kell menni a szűrésre! Mert ha időben felfedezik, még nagyobb az esélyed a túlélésre. De igen, vannak veszteségek. Akkor is vannak veszteségek, amikor minden kezelést végigcsinál valaki. Soha senki nem fogja megmondani, hogy ki a következő, aki jövőre, vagy holnap elmegy. Ők ketten már angyalok, a gyerekeik viszont büszkék lehetnek az édesanyjukra. 

– Ez a két, nagyon erős anyag eléggé sokára talált befogadóra. Számítottak rá? 

– Azt is nagyon rosszul éltük meg Csikós Árpival, Mehndi Gyöngyvérrel, meg a lányokkal. Meg mindenkivel, aki benne volt. Nagyon csalódottak voltunk. Tényleg nagyon sokat próbálkoztam, de mindenhonnan lepattantam, mindenhol elutasítottak. Nagyon sok galériát kerestem meg, és máig nem értem, miért nem fogadták be. Talán mert még mindig iszonyatosan tabu ez a téma. Prűd országban élünk, nem tudom. Nagyon rosszul viseltük, viszont most annál boldogabb vagyok, hogy végre elindult, és szájról szájra megy. Fura nekem is, hogy a vidék fogadta be és nem a főváros. Nagyon fura, de boldog vagyok. Fantasztikus, hogy már négy-öt hely van kilátásban. Mindenki boldog, a résztvevők is, meg az alkotók is. 

– Mit tapasztal, hogyan fogadják a nők? 

– Először mindig egy döbbenetet látok. De aztán – ahogy itt is láttuk, hogy nem egy szomorkodós, inkább egy jó kedélyű valami – mégis egy jó élménnyel távoznak. Tényleg, ha csak egyetlenegy nőhöz eljut az üzenet, akkor már nem volt hiába. De biztos vagyok benne, hogy nem egy nőhöz jut el, hanem sokkal többhöz. Akkor azt mondom, hogy minden energiát, meg belefektetett munkát megért. 

– Mi a férfiak szerepe, vagy felelőssége ebben? 

– Nagyon nagy szerepük, vagy felelősségük van szerintem. A legtöbb esetben a nő mellett ott van a férfi. Sokszor a férfi találja meg a daganatot. Másrészt meg ugyanolyan felelősséggel tartozunk. Muszáj érzékenyíteni a férfiakat is. Volt is egy ilyen pasis kampányuk, mert erről nekik ugyanúgy tudniuk kell. Az összes eset egy százaléka férfiaknál fordul elő, tehát létezik férfiaknál is mellrák. Ezt sokan nem tudják. Nagyon ritka, de sokkal agresszívebb, mint a nőknél. A tíz év alatt két férfival találkoztam, akinek mellrákja volt. Hála Istennek, mind a ketten jól vannak, de erről mindenkinek tudnia kell. Ez nem a nő ügye, ez egy közös ügy. 

– Visszatérhet a betegség? 

– Abszolút, persze. Itt, a képeken is van olyan. 

– Fél tőle?
– Nem. Nem vagyok hajlandó félelemben élni, és próbálom ezt mindenkinek átadni. Tudom, hogy nagyon nehéz, nekem is tanulnom kell még mindig. Őszinte leszek, az összes kontrollnál összeugrik a gyomrom. De a hétköznapokban nem vagyok hajlandó félelemben élni. Soha senki nem fogja nekünk leírni, hogy meggyógyultunk. Öt év után mondják azt, hogy tünetmentes vagy. Ezt most nem fogják szeretni, de ez olyan, mint egy szerencsejáték. Soha senki nem fogja megmondani, hogy ki a következő, aki érintett lesz, senki nem fogja megmondani, hogy ki a következő, aki elmegy. Most, ma, holnap, jövő héten, két év múlva. Én addig teszem a dolgom, amíg tehetem. Ha én nem leszek, akkor nem tudom, mi lesz ezzel az egésszel. Vagy továbbviszi valaki, vagy még pár évig majd emlegetik, aztán majd elfelejtik az én nevemet is, meg az egyesületét is, semmi garancia nincs. Szerintem ez konkrétan egy rulett.