Van min vitatkozni: lakókörnyezetünk

Valószínűleg azért, mert „az én házam az én váram”-szemlélet alapján a legtöbben úgy vélik, a saját portáján az ember azt csinál, amit akar. Arany Jánostól tudjuk, hogy még a madárfüttyön is képesek összeveszni a szomszédok! Sajnálatos, hogy ilyen előfordul, de most nem is a birtoklási ösztönből, vagy az irigységből fakadó, szomszédok közötti csetepatékról akarunk szólni. Tágítsuk ki a lakókörnyezet fogalmát a közvetlen szomszédságnál ­nagyobb horizontra, és vizsgáljuk meg, hol élünk a XXI. század első negyedében. Az ember ugyanis alapvetően ­racionálisan és ökológiai szempontból tökéletesen helyesen megszervezve élt ­évszázadokon keresztül. Vajon, ugyanezt ma, ebben technikailag minden idők legfejlettebb korszakában elmondhatjuk-e? Ez viszont már egy komoly vitatéma, amihez néhány gondolatot szeretnénk felvetni. 
 

A múlt század közepétől a globalizáció hatásának köszönhetően megjelent egy városnövekedési tendencia, ami „nem egy térbelileg kiegyenlített folyamat eredménye, hanem döntően kívülről vezérelt, néhány multinacionális vállalat által generált, térbelileg roppant koncentrált folyamat” (Kovács Zoltán). Gondoljunk a bevásárló-, a szórakoztató-, szolgáltatóközpontokra, a lakóparkokra stb. 
A globalizáció másik nagy vívmánya, hogy ma már szinte bárhol, bármit megvehetünk, megépíthetünk, hiszen a dolgok beszerzésénél nem kell a helyi adottságokra szorítkoznunk. Akár tízezer kilométerről is beszerezhetjük a vágyainknak, elképzelésünknek megfelelő anyagokat, a kertjeinket díszítő növényeket, de az élelmiszereket is. Vitatható, hogy ez racionális és ökológiai szempontból megfelelő-e! Aggódunk azért, hogy mit hagyunk az unokáinkra, milyen lesz a Föld 50-100 év múlva, de tényleg aggódunk, vagy csak beszélünk róla? És ténylegesen az aggódik-e, akinek ebben tennivalója lenne? Elvileg mindenkinek be kellene tartania például a fenntartható és ökologikus építkezés szabályait. Ez nagyjából azt jelenti, hogy „fogyasszunk kevesebbet, törekedjünk a károsanyag-kibocsátás csökkentésére, használjunk helyit, lehetőleg hasznosítsuk újra az anyagokat, törekedjünk a meglévő rendszerek minél hosszabb távú fenntartására”. Nagyon fontos, de nehezen megvalósítható elképzelések ezek! Mit kellene, és mit tud tenni az egyszerű ember ennek érdekében? Miután legyártották, felépítették és erőszakos reklámokkal rátukmálták a városszéli lakóparkban épített lakást, neki kellene kitalálnia, hogyan csökkentse a fogyasztását, hogy az unokáinak is maradjon valami! Kinek jutna eszébe megkérdőjelezni vagy megkérdezni a lakáskulcs átvételénél, hogy helyi anyagokat használtak-e, vagy újra hasznosították-e a bontott téglát az építkezés során? És ha nem? Adja vissza a kulcsot? A zöldmezős lakóparkok – bár energiatakarékosnak és passzívnak hirdettetnek – jelentős többletköltségeket emésztenek fel már előzetesen, az építkezés során (közművezetékek, utak stb. kiépítése). 

Többségük egy arculat és jelleg nélküli, monoton, sivár lakóövezet, még akkor is, ha a ház tetejére pálmákat tesznek! Ezek a munkahely­től, vásárlási, szórakozási lehetőségektől, a család többi tagjától távollévő lakások akkor szolgálnák igazán a fenntarthatóság nemes eszméjét, ha nem épülnének meg! Elkelnek, mert állítólag energiatakarékos, okos épületek, és még pálma is van a tetejükön! A baj csak az, hogy hosszú távon semmit sem nyerünk az energiatakarékosságukkal, mert jóformán csak autóval lehet megközelíteni, ami növeli az üzemanyag-felhasználást és a szén-dioxid-kibocsátást. Mekkora ez esetben az ökológiai lábnyom, s a lakó mit tehet annak csökkentése érdekében? Közgazdasági tény, hogy minél alacsonyabb fogyasztású autót használunk, annál többet autózunk, és nem törődünk azzal, hol van a lakásunk. Ezzel megkönnyítjük a település területi terjeszkedését, vele együtt a pazarló és káros beépítési formák elterjedését is. Ugyanezt sokszor más építményekről is el lehet mondani. Persze, lehetne tömegközlekedést is használni – ott, ahol van, mert a tömegközlekedés megszervezése, kiépítése is csak egy bizonyos lakósűrűség mellett szervezhető meg gazdaságosan. Sok szép példát látunk külföldön a kerékpáros közlekedésre is, persze azok számára, akik tudnak a városi forgalomban biztonságosan biciklizni. Ha minden szolgáltatás, a munkahely, az iskola csak gépkocsival érhető el, hiába vetjük tekintetünket Dániára! 
Sok ellentmondás van, amin érdemes lenne vitatkozni, de azon nem, hogy törekedni kell a lakókörnyezetünk megóvására és az észszerű fogyasztásra. Nézzünk egy kicsit a színfalak mögé, hogy lássuk, mi áll e szép célok megvalósíthatóságának útjában! Alapvetően egy dologról van szó, amit nevezzünk fogyasztásra ösztönzésnek, ami minden globális vállalat legfőbb célja, akármit is gyárt vagy értékesít! 
 

A közgazdászok már a XIX. század végén felfigyeltek arra, hogy a technológiai fejlesztések, ahelyett, hogy csökkentenék, inkább növelik a felhasználást. Javons-paradoxonnak nevezik ezt a jelenséget, ami napjainkra az élet minden területén egyre jobban megmutatkozik, de hiába! A fogyasztás kényszere felülírja a racionalitást. A lakás vagy a kert szükséges felszerelésein túl olyan mennyiségű „díszítésre” szánt kacat, haszontalan, ízléstelen árutömeg vár vevőre, aminek az előállítása semmi más célt nem szolgál, csak az önmagáért való fogyasztást. Külön gond a megsemmisítése is! A két évi használatra precízen megtervezett „tartós” fogyasztási cikkekről és az informatikai készülékekkel folytatott bűvészkedésről nem is beszélve! Ha valami, ezek előállítása biztosan terheli a környezetet. Hatalmas erők csapnak össze és állítanak elő megoldhatatlan ellentmondásokat, amelyeknek következményeit, felelősségét az átlagember lelkiismeretére hárítják, aki ezzel nem sokat tud kezdeni, legalábbis egyelőre…