Ma hatvan éve, hogy Sztálinvárosból Dunaújváros lett – Képgalériával frissítve

Intercisa és Dunapentele történetében ezúttal nem mélyedünk el, legyen elég, hogy e területen, környéken már a római korban is laktak. Ugorjunk egy nagyot a történelemben, egészen 1950-ig. Sztálinváros az első épített szocialista város, így története természetszerűleg ennek a történelmi korszaknak is a keresztmetszete, legalábbis nagy vonalakban.

Településünk névválasztásáról így ír a Dunaújváros története című könyv: „Dunapentele várossá nyilvánítását, majd a városi tanács megalakulását követően vetődött fel a város és az épülő vasmű elnevezésének megváltoztatása. Az évszázadok során kialakult településnevek modernizálása, szocialista tartalommal történő megtöltése 1945 után vált jellemzővé. A folyamat részeként így lett a Fejér megyei községek közül Hercegfalvából Mezőfalva, Kajászószentpéterből Kajászó, Szolgaegyházából Szabadegyháza. A Szovjetunió érdekkörébe tartozó szocialista országokban, különösen Sztálin hetvenedik születésnapját követő esztendőkben megszaporodtak a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkáráról elnevezett jelentősebb települések, városok. A személyi kultusz ilyen megnyilatkozására a Szovjetunió adta a példát, amelyet a szocialista országok is követtek. Részben központi, részben helyi kezdeményezés bontakozott ki arról, hogy az első ötéves terv legjelentősebb beruházásaként épülő város és vasmű Sztálin nevét vegye fel.” A kezdeményezést Gerő Ernő fogta össze. Rákosi Mátyáshoz eljuttatott javaslatában az alábbiakat összegezte: javaslom, hogy november 7-ére vagy december 21-ére nevezzük el Dunapentelét Sztálinvárosnak, a Dunai Vasművet pedig Dunai Sztálin-műnek.

Sztálinról akkoriba a szocialista blokk országaiban már neveztek el várost is, gyárat is, de Magyarország ezzel még „adós volt”. Mint tudjuk, ez a kor a személyi kultusz kora volt, így Sztálin nevének felvétele mondhatni kötelező volt. Ezt később a Csocsó, avagy éljen május 1! című filmben is megjelenítették, abban a jelenetben, amikor a gyerekek szalmakalapban felsorakozva Sztálin nevét formálják meg. Itt hangzott el: „A zárókép különösen telitalálat: Sztálin – mondja a párttitkár, mire Csocsó ezt veti oda: mondjuk nagy választék nem volt.”

Summa summarum Dunapentelét 1951. április 29-én nyilvánították várossá, majd ugyanezen év november 7-én, a vasműben történt első csapolással egy időben a település felvette a Sztálinváros nevet. Ez így is maradt egészen 1956 őszégig, a forradalomig. „Október 24-e a város történetében egy lényeges szempontból meghatározó napot jelentett. A városi népgyűlés elhatározta, hogy a Sztálinváros elnevezés helyett visszatér a történelmi eredetű Dunapentele használatára, s a Sztálin Vasmű elnevezést a Dunai Vasmű elnevezéssel váltja fel” – írja a már említett várostörténeti kötet. A forradalmat leverték, a status quo ante bellum érvényesült, azaz visszaállt a harcok előtti állapot: ismét Sztálinvárossá lett Dunapentele.

Ezt megelőzően, 1953-ban meghalt Sztálin, Rákosi ´65-ben kegyvesztett lett a szovjetek szemében, így mennie kellett a hatalomból, a szovjet vezetésben és itthon is leáldozott a személyi kultusz kora. Kádár például kifejezetten kerülte még csak a látszatát is annak, hogy ismét a személyi kultusz nyer teret, például a magánéletéről ezért is beszélt keveset nyilvánosan, nehogy Rákosiék epitheton ornánsának árnyéka vetüljön rá.

Az én városom

Talán nem árulok el nagy titkot, de én még Sztálinvárosban születtem, és Dunaújvárosban nőttem fel. Ma hatvan éve, hogy megváltozott településünk neve. A történetírók leírják ennek okát, hozzáteszik ennek dokumentumait. Még az ´50-es évek elején, amikor Dunaújváros, az akkori Sztálinváros létrejött, nagyon sokan az itt élő emberek közül közvetlenül is részt vettek az építésében. Az alapítók közül sokan már nincsenek közöttünk, de utódaik közül jó páran itt telepedtek le, ma is itt élnek a családjukkal. A város és a térség gazdasága eredetileg a vasműre épült és – bár a térség sokat vár a munkaerőpiaci decentralizációtól – a papírgyár, a betonelemgyár, az autógumiabroncs-gyár, az akkumulátorgyár vagy az itt dolgozó építőipari vállalkozások tevékenységétől, még sokat kell dolgozni azon, hogy ez a monokultúrás helyzet oldódjon. A környező települések lakói kötődnek Dunaújvároshoz, hiszen sokuknak itt van a munkahelye, a gyermekeik ide járnak iskolába, ha szükségét látják, itt kapnak szakszerű egészségügyi ellátást. A munka és megélhetés mellett sokan választják az itteni szórakozási, sportolási vagy épp bevásárlási lehetőségeket is. A környező települések ugyanakkor jó például szolgálnak a városnak a kisebb közösségek megtartó erejével, hagyományaik, kultúrájuk ápolásával. Mert egyedül nem megy. Ugyanis a szűkebb-tágabb közösségek sem létezhetnek a másik nélkül. Egymásra utaltságunk szükségszerű, akár akarjuk, akár nem. És jó, ha ezzel tisztában vagyunk és leszünk a jövőben is!

Várkonyi Zsolt

Elérkeztünk hát 1961 őszéhez, amikor is november 25-én a következő jelent meg a Magyar Közlönyben. „A Népköztársaság Elnöki Tanácsa – a város dolgozói képviselőinek javaslatára – Sztálinváros nevét Dunaújvárosra változtatja.” A névválasztás kapcsán felmerült még a Dunavasvár, a Vasvárad és az Acélváros név is, de végül az új szocialista keresztségben ezeket elvetették, s lett településünk neve Dunaújváros. A Dunaújvárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága a Sztálin út nevét Vasmű útra, a Stalinstadt tér nevét pedig Marx Károly térre változtatta.

A legendás vörös könyv

Az Intercisa Múzeumban ma is megtekinthető a Sztálinvárosi Vörös Könyv névre hallgató vastag, piros kötésű „műtárgy”. A múzeum ezzel kapcsolatban a következőket közli a honlapján: „A hivatalos propaganda szerint alulról jövő kezdeményezés volt az új város céljaihoz méltó, új név viselése. »A nagy Sztálinról nevezhessük el…« – ez állt a kérés központjában. A város lakói és építői kérvényt nyújtottak be Rákosi Mátyáshoz, ebben arra kérték, hogy 1951. november 7-én a város felvehesse a Sztálinváros nevet, a gyárat pedig átnevezhessék Sztálin Vasművé. Kérésüket alátámasztandó, aláírásgyűjtésbe kezdtek az üzemekben, iskolákban a dolgozók és lakók között, akik aláírásuk mellett apróbb felajánlásokat is tettek... Az összegyűlt aláírásokkal teli ívet végül vörös bőrbe kötötték és díszesen megcímezték Rákosinak: »A Dunai Vasmű dolgozóinak, kőműveseknek, ácsoknak, mérnököknek, technikusoknak, vasbetonszerelőknek, vasmunkásoknak, kubikosoknak, segédmunkásoknak levele Rákosi elvtárshoz« címmel, majd elküldték Budapestre.”

A kötet tényleg nem kicsi, olyan lexikon vagy urambocsá Biblia méretű. A legenda szerint nem lett meg a kívánt 20 ezer aláírás, ezért cselhez kellett folyamodni: a temetőkben nyugvók nevét is beleírták, sőt még a katolikus plébánoshoz is elmentek, hogy mutassa meg a vendégkönyvet a foganatosítás céljából, ahonnan találomra írtak át neveket a vörös könyvbe. Így lett a névváltoztatás kérelmezője az 1736-ban elhunyt, korábban a plébánosnál ideig-óráig tartózkodó Eugen von Savoyen, a „hadak savoyai oroszlánja”, Szavojai Jenő.

Akkoriban az számított, hogy minden nagy, sőt annál is nagyobb legyen. Ezt a törekvést sikerült elérni, Rákosi megkapta a „kódexet”, településünk pedig felvehette a Sztálinváros nevet 1951-ben.