Nem volt átvett műsor, mindent ő talált ki – nagyon népszerű volt

Egri János 1955–1964 között a Bp. Vörös Meteorban, majd 1964–1971 között (1967–1968-as szezon kivételével) a Bp. Építők csapatában az ob I-ben jégkorongozott. A Bp. Vörös Meteorral háromszoros magyar bajnok lett. A jégkorong-válogatottban 1961. és 1963. között számos alkalommal szerepelt országok közötti mérkőzésen. 1961-ben villamosmérnöki oklevelet szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ekkor kezdett el dolgozni a Magyar Televízió (MTV) sportszerkesztőségének. Jégkorong-világbajnokságokat, valamint az 1972-es müncheni olimpia ökölvívó-mérkőzéseit ő kommentálta. 1972-től huszonöt éven át vetélkedőműsorokat vezetett az MTV-nél, köztük a Lehet egy kérdéssel több?, a Játék a betűkkel, a Keresztkérdés, a Kérdezz! Felelek, valamint az Elmebajnokság című műsorokat. Az 1990-es évek közepén visszavonult az aktív médiaszerepléstől, de sportcsatornákon alkalomszerűen kommentált jégkorong-mérkőzéseket. Ezt olvashatjuk róla a Wikipediában.

A televíziós játékok vezetése már a múlt, de a jégkorong iránti szerelme nem gyengült. Ezt a legjobban az bizonyítja, hogy nyolcvanötödik évéhez közeledve, a mai napig rendszeresen játszik az egykori társakkal a budaörsi Decathlon jégpályán. Lelkesedése, fittsége a régi, amit a legjobban az bizonyít, hogy e sorok írója előtt esett egy hatalmasat játék közben a jégen. De huszonéveseket megszégyenítően pattant talpra – pedig rossz volt nézni az esését –, és tért vissza a játékba minden gond nélkül.

– Napjainkban mi más lehet az első kérdés: hogy érzi magát, milyen a „viszonya” a vírussal?

– Mind a két oltásom megvolt, és bízom az immunrendszeremben. Ami nagyon fontos, engem elkerült a vírus.

– Ön nyolcvanöt éves és egy jégpályán találkoztunk, ahol komplett jégkorong-felszereléssel edzésmunkát végzett. Mikor kezdődött ez a nagy szerelem a jégkoronggal?

– Közel laktunk a városligeti jégpályához. Alapvetően ki sem tudtam kerülni a korcsolyázást. Négyévesen már egészen jól koriztam. A jégkorongot megszerettem, 1953-ban már ifjúsági bajnoki érmem volt. Majd később három bajnoki aranyat szereztem a Bp. Vörös Meteor felnőttcsapatával.

– Ön már a hatvanas években külföldön, Franciaországban játszhatott. Ez nem volt mindennapos abban az időben, nem egykönnyen engedtek valakit Nyugatra. Önnek ez hogyan sikerült?

– A Vörös Meteornak sok lehetősége volt külföldön játszani. Én akkor már a Budapesti Műszaki Egyetemet elvégeztem, a Távközlési Kutató Intézetben tudományos főmunkatárs voltam, majd a Magyar Posta vezérigazgatóságának fejlesztési szakosztályán főmérnökként dolgoztam. 1967-ben a francia kormány által adott ­ASTEF ösztöndíjjal kerültem Párizsba, majd később Grenoble-ba, ahol jégkorongozhattam is. Akkor ebben nagy pénz nem volt, de egy szocialista útlevéllel játszhattam Nyugaton, a Grenoble csapatával bejártam a világot, teljes ellátást kaptam, jól éltem Franciaországban, és ez a hatvanas években nagyon nagy dolognak számított.

– A jégkorong-pályafutása rendben van, de hogyan lett az ország egyik legnépszerűbb televíziós személyisége?

– Az 1968-as téli olimpiát Grenoble-ben rendezték meg, és a közvetítésére felkértek, mert kevés ember volt akkor, aki tudott franciául. Akkor bekerültem egy körforgásba, jól sikerült a bemutatkozásom, és a sportosztályon kötöttem ki. Kiváltságos életünk volt, nem léteztek kereskedelmi csatornák, mindenki a Magyar Televíziót nézte, elfogadtak bennünket, és azt, amit csináltunk. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy el voltunk zárva a külvilágtól. Azután jött 1989-ben a rendszerváltás, felbomlott a szocialista rendszer, amiben nekünk, magyaroknak nagy szerepünk volt azzal, hogy az NDK állampolgárok előtt megnyitottuk a határt, és ők így Nyugatra távozhattak. Akkor azt hittük, tíz év múlva olyan lesz náluk is az életszínvonal, mint Ausztriában, ez nem jött össze, csalódnunk kellett.

– A televízióban vezetett játékai nagyon népszerűek voltak, és minőségben olyanok, amik a mostani vetélkedők színvonalához, de fogalmazzunk úgy, színvonaltalanságához nem mérhetőek…

– A műsoraim nem voltak licencesek, én gondoltam ki mindent. A célom az volt, hogy a versenyzők logikáját mozgassuk meg. Ebben partner volt sok mindenki, például a Videoton gyár is, mert szerintem egyetlenegy vetélkedő volt a Lehet egy kérdéssel több?, ahol a vesztes is kapott jutalmat. Ez volt az, hogy mindenkinek jutott egy hangszóró, tehát senki sem távozhatott üres kézzel, ezt a Videoton ajánlotta fel úgy, mint a nyeremények közé tartozó színestévéket is.

– Ha a televíziós játékoknál járunk, egy olyan, jó értelemben vett öreg rókának, mint ön, nagyon kíváncsiak lennénk a véleményére, hogyan látja a mostani, nehezen minősíthető vetélkedőket?

– Megváltozott a világ. Nem biztos, hogy jó irányba. Ezek a vetélkedők arról szólnak, hogy minél több reklám legyen, és arra hívják fel a figyelmet, hogy minél több gyógyszert, hogyan tudjanak eladni.

– Alapvetően mi a véleménye a mai televíziózásról?

– A televíziózással nagyon elfogult vagyok. De sajnos egyre méltánytalanabb dolgokat látok, üzeneteket sulykolnak az embereknek, és ez nem jó. Sajnos a közszolgálati televíziókat alig nézik az emberek, túl van politizálva. De remélem, ennek egyszer vége lesz.

– Rendszeresen jégkorongozik az egykori társakkal, olyan legendákkal, mint az ugyancsak a nyolcadik ikszben járó Ziegler Jánossal, vagy éppen talán minden idők legjobb magyar hokisával, Mészöly „Kandur” Andrással. De a hoki mellett van még egy sportszerelme, a tenisz… – Nagyon szeretek teniszezni, sokat játszom Kaplár F. Józseffel, aki a televízióban kollégám volt. A sport közel a nyolcvanötödik évemhez is a mindennapjaim része.

– A sport mellett mivel tölti még a nyugdíjas éveit?

– Teljesen normálisan élek. A család kitölti a napjaimat. Van három remek unokám, a fiam, valamint az ő leánya és a fiúgyermeke dzsiu-dzsicuzik. Munkahelyre már nem járok, de ha felkérnek, akkor egy-egy cikket megírok. A feleségemmel, Pogány Judittal létrehoztunk egy műgyűjteményt, arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezeket a világhírű művészeket személyesen is jól ismertük, akik elfogadtak minket. Szeretjük Barcsay Jenő, Bartha László, Bortnyik Sándor, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Deim Pál, Gadányi Jenő, Gyarmathy Tihamér, Hencze Tamás, Járitz Józsa, Kádár Béla, Kassák Lajos, Kmetty János, Konok Tamás, Mattis Teutsch János, Max Bill, Nicolas Schöffer, Scheiber Hugó, Victor Vasarely munkáit. Engem nem is annyira a művek, hanem a művészek élete érdekel, a művészek tulajdonságain keresztül nézem az alkotásaikat. Összességében azt mondhatom: köszönöm szépen, jól vagyok.