Algoritmus

Csak álltam bénultan – mesélte nekem a látogatás után a kórház melletti kávézóban, miközben bajor perec sórögöcskéi recsegtek a fogai alatt. – Haragudtam, csalódtam, undorodtam – folytatta –, dühös voltam, igen, ez a jó szó, na meg féltem, hogyne. Majdnem odacsaptam, nem sokon múlt.

Az első, ami gyanús lett, az a rózsaszín telefon, az a hogy is hívják, walkie-talkie. Aztán tovább ömlöttek az arcpirító ajánlatok: popsikenőcs, picike tépőzáras cipőcske, apró zoknik, apró ruhák, pelenka, prémium, textil, komfort, öko, a pumpás mellszívónál szó szerint megszédültem, a bimbókiemelőnél a mellkasomhoz kaptam. Kiemelő? Mármint filctoll? Kivert a víz.

Most már tudom, meg kellett volna kérdeznem, de annyira bíztam benne, hiszen nem így neveltük. Elmentem a reklámokat küldő áruházlánc közeli boltjába, kérettem az üzletvezetőt. Elmondtam neki, hogy mi a bajom, de lepattintott, hogy neki ehhez semmi köze, és megadta az ügyfélszolgálat elérhetőségét. Írtam nekik, azt válaszolták, hogy nagyon sajnálják, kivizsgálják az ügyet, biztos, valami félreértés történhetett. Mondtam, hogy nyilvánvalóan. Persze ez idő alatt is záporoztak az akciók: anyatej-helyettesítő, anyatejsűrítő, tehéntej, kecsketej, három plusz egy mega­pakk, szélcső. A szélcső kapcsán mondjuk elgondolkoztam, nekem is jól jönne időnként, kicsit nagyobb átmérőben. Játékok, csörgők, babakocsi, szakkönyvek: Nagy Kismama Enciklopédia, A gátmetszésről őszintén. Üvöltöttem.

Követeltem a cégtől, hogy azonnal hagyják abba a várandósságra buzdító levelek küldözgetését a lányom e-mail-címére. Tudja, mit reagáltak? Azt, hogy a hirdetések letiltására csak személyesen a lányomnak van jogosultsága, és hogy jogilag aggályosnak tartják, hogy bár már nagykorú, én mégis helyette próbálok intézkedni. Megkérdezték, hogy adott-e ő nekem felhatalmazást arra, hogy belenézhetek a postafiókjába. A saját lányom, hogy adott-e! Mi közük hozzá? Persze, ez nekik a nagy üzlet, essen csak mindenki teherbe, akkor rájuk lehet sózni ezt a sok izét!

Újra elmentem az üzletbe. Az üzletvezető tagadott. Majdnem odacsaptam.

A kedvencemet főzte a feleségem, és ahogy vacsoráztunk – ezen a ponton beszéde eltompult, a sókristályok hangtalanul meglapultak –, mindketten aggodalmasan mosolyogtak. Én meg aggodalmasan néztem magam elé, a legrosszabbtól tartva, mert éreztem, hogy valami bejelentés készül. Aztán kibökték. Elment az étvágyam. Kérdeztem, hogy mióta titkolják? Nem titkolják, felelték, ma derült ki, ma voltak orvosnál. Tessék?

És az üzlet? Hetek óta ontják a kismama-promóciókat! A pumpás mellszívók, a falatnyi zoknik? A szélcső? Ők honnan tudták? Erre a lányom felkapta a vizet, hogy ő nem adott felhatalmazást, hogy az e-mailjeit olvasgassam. Szégyelltem magam.

Aztán később megbeszéltük a dolgot. A nőgyógyászati vizsgálat előtti hetekben, még mit sem sejtve, de a szokásosnál több jégkrémet vett, meg uborkát. Kígyót, fürtöst, salátát, kovászosat, csemegét, a csemegéből sokat, nagyon sokat. Ebből a bolt marketingalgoritmusai leszűrték, hogy terhes. Nem tévedtek. Én tévedtem, az üzletvezető nem akarta teherbe ejteni, sem ejtetni a lányomat.

Szép baba lett – hencegett, közben arca gyerekkorom kedvenc nyalókáját juttatta eszembe. – Holnap jönnek haza. Nézze, mit vettem neki! Tudja, mi ez? Szélcső. Most fél áron volt.

Vezető képünk illusztráció.