Az ercsi remete – a repülés iránti szerelmet a génjeiben hordozza

– Hol és mikor kezdődött a repülés iránti szeretete és elkötelezettsége?

– A repülés iránti szerelmemet feltételezhetően a génjeimben hordom, hiszen az édesanyám és az édesapám is repült, már a születésem előtt. A nagybátyám, sőt, a felmenőim közül Almássy gróf is a repülésnek szentelte életét.

– Vácon született. Hogyan került onnan a szolnoki reptér közelébe?

– A szüleim válásakor hároméves voltam. Édesapámmal Szolnokra költöztünk. Apám pilóta volt, én a szolnoki reptereken nőttem fel, így apró gyerekkoromtól magamba szívtam a repülés iránti rajongást és a kerozin gőzét.

– Hogyan lett mégis egy reptéri kifutók között felnőtt emberből zenész, költő, szövegíró?

– Már gyermekkoromban közel kerültem a zenéhez is, akárcsak a repüléshez. Négyévesen a nagybátyámtól tangóharmonikát kaptam ajándékba. Édesapám úgy vélte, hogy ezzel érdemes komolyabban is foglalkoznom, így 12 éves koromban hegedűt vett nekem, és beíratott egy zenetanárhoz is. Így sajátítottam el a kottaolvasást, valamint a zenei alapokat, amelyek hasznomra váltak később, amikor már autodidakta módon képeztem magam. A hegedűnél jobban érdekelt akkoriban a gitár, ezért hetedik osztályban, amikor osztálytársaimmal zenélni kezdtünk, saját készítésű gitáron játszottam, s közben szövegeket és dallamokat találtam ki. Ez amolyan kortünet volt, de megmaradt.

– Zenei pályája Budapesten indult. Hogyan kezdődött?

– Tizenhat évesen apám tanácsára, aki igyekezett távol tartani a repüléstől, édesanyámhoz költöztem Budapestre, és beírattak a Vámos Ilona Szakmunkásképzőbe. A Wesselényi utcai épülettel szemben volt a Volán vállalat klubja. Ott megismerkedtem Laux Józsival, és az éppen akkor megalakult Locomotiv GT tagjaival. Tanácsukra komolyabban kezdtem foglalkozni a dalszerzéssel és a szövegírással. Majd megismertem Czapp Józsefet, a Faktor együttes zenekarvezetőjét, akivel zenekart alapítottunk. Zenélés közben folyamatosan írtam dalokat számos zenekarnak. Barátságot kötöttünk Benkő Lacival, akivel elhatároztuk, hogy rockoperát írunk, ám ez sajnos elmaradt. Nemrégiben még beszéltünk arról, hogy visszatérünk ehhez a fiatalkori ötletünkhöz, amelynek a szinopszisa ugyan megvan, de Laci elment…

Civilként akart repülni, viszont katonásan kellett volna viselkednie

– Térjünk vissza a repüléshez. Ön számos eredményt ért el, sőt, ha jól tudom a repülésfejlesztésben is világszínvonalú újításokat tudhat magáénak.

– Igen. Ám, a repülés a kommunista világban az MHSZ keretein belül volt csak lehetséges. Én pedig utáltam a katonáskodó bohóckodást. Civilként akartam repülni, de katonásan kellett volna viselkednem. Így, sokszor kerültem szembe az egyenruhások előírt hülyeségével. Többször fogtak be építkezni, mint amennyit repülhettem. A másik baj az – a mai napig –, hogy a repülősport rendkívül költséges. Amíg akkoriban Nyugaton megvoltak a feltételek a jó eredmények eléréséhez, itthon egyrészt a politika, másrészt anyagiak nehezítették a felkészülést a különböző versenyekre.

– Ön mégis remek eredményeket ért el.

– Itthon! Például Dunaújvárosban, a Farkas-hegyen. Igaz, megjártam az USA-t és Törökországot is, és a magyar eredmények ott sem voltak rosszak.

– Többször volt balesete is.

– Sajnos ez a sportrepüléssel együtt jár. Gerinctöréssel, ficamokkal küzdöttem, de a repülés iránti elkötelezettség mindent legyőzött.

– Milyen jogosítványai vannak a repülést tekintve?

– Berepülőpilóta is vagyok, de üzemi repüléseket is végrehajtottam. Számomra a repülés egy életmód, amely hozzám tartozik. Erre neveltem a ma már világbajnok Bertók Attilát, aki a sárkányával hódította meg ezt a sportágat. A baleseteim után abba kellett hagynom a hivatásos sportrepülést, mert tele vagyok pléhvel, ez pedig csak a rokkantparkoló-engedélyhez jó. A repüléshez nem – nevette el magát Csiga úr.

– A rendszerváltás után hogyan alakult a repülősport-tevékenysége?

– Nagy reményeket fűzött a sportág a jövőhöz, de sajnos ezek nem válhattak valóra. Mind a területek, mind maga a sportág megmaradt a volt repülős elit kezében – ha érti, mire gondolok. A Hármashatárhegyen működtettük a Pilótacentrum Oktató és Szolgáltató Kft.-t, nemzetközi oktatócentrumot akartunk létrehozni, a volt MHSZ düledező épületeit átépítettük, felújítottuk, erdei iskolát indítottunk, vendéglőt nyitottunk, és amikor a pályázatokkal rajtolni kellett volna, akkor Gyurcsányék visszadátumozva tulajdonost jegyeztettek be a területre. De ez már egy másik cikk. Szóval abbamaradt minden, mert a szokásos irigység és kapzsiság keresztülhúzta a számításainkat. Most ez peranyag mindössze.

– Ön mindezek mellett újságíró is. Mondhatni, beletartozik a rendszerváltás utáni időszak felszabadult és laza lapjai alapítóinak sorába.

– Nem egészen, mert a rendszerváltás után véres tollúnak hívtak. „Oknyomoztam”, és feltártam különböző lapokban a rendszerváltás idején történt – és máig érezhető – rablásokat, lopásokat, privatizációs visszaéléseket. Persze, semmi nem történt ezeknek a feltárásoknak a hatására. Úgyhogy, elkezdtem a rock­történettel foglalkozni, és ezzel foglalkozom máig is, hiszen a rocktörténeti intézet és múzeum alapítása most van napirenden, magasabb szinteken is. És mint látjuk, sajnos egyre kevesebb „szemtanú” marad. Meg kell írni, meg kell örökíteni egy olyan korszakot, amelyben ezáltal kialakult egy viszonylag normális generáció.

– Nézegetve a képeket, kiderül, hogy ön vitéz is.

– Igen, több rockzenész, művész részesült ebben a megtiszteltetésben, amelyet örömmel és büszkén vállaltunk fel, hiszen a magyar nemzet értékeit igyekeztünk egy életen át bővíteni. Adni akartunk, és hitem szerint adtunk is sok nemzedéknek. A nemességet és a vitézséget nem a cím adja, hanem az érték, amelyet az ember teremt. Voltaképpen sem a grófi cím, sem a vitézség nem jelent semmit, ha nincs mögötte teljesítmény, erkölcs és tisztesség.

– Milyen tervei vannak a jövőt illetően a rocktörténeti intézet alapításán kívül?

– Ha én azokat mind felsorolnám, akkor több kolumna megtelne velük, és nem hiszem, hogy a főszerkesztő örülne neki. A legfontosabb és már a megvalósítás küszöbén álló tervem, egy könyv a mai világról, benne a járványról. Túl ezen, tárgyalásban vagyok illetékesekkel a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület – amelynek társelnöke vagyok – megmentése ügyében. Ez nagyon fontos, mert jövőre lenne százéves – ha megéri – ez az első hazai repülőegyesület. Tehát, mind a repülés, mind a rock és az újságírás megmaradt, de amióta nyugdíjas lettem, semmire sincs elég időm. Össze-összejövünk a régi bandák tagjaival, külföldi zenészbarátainkkal, de nemcsak nosztalgiázni, hanem alkotni és tervezni is. Sajnos rohamosan fogyunk. Elszállt az idő.