Hegymászónak lenni, az egy dolog, mindezt lefilmezni, az meg egy másik

A válasz egyszerű: a fotós vagy operatőr ugyanúgy mászik.

Ha van képzettsége hozzá, akkor jó, de egy jó operatőrnél azért mégsem lehet elvárás, hogy profi hegymászó is legyen. Annyival könnyebb, hogy mindenki segít, de a feladat nehézségét mégiscsak az adja, hogy mindamellett, hogy ugyanúgy másznia kell, ahogy a sziklamászónak, még a kamerát is cipelnie kell, sőt kezelnie is. Nem árt, ha mindezt oly módon teszi, hogy az elkészített képanyag a végén használható is legyen.

A legutóbbi, veszélyektől sem mentes kalandom úgy nézett ki, hogy a kocsit a helyszíntől vagy két kilométerre kellett letennem. Két bőröndnyi kamerával kellett továbbmenni gyalog a sziklás ösvényen, ami – hogy még bonyolítsuk a dolgot – emelkedő volt. Mire felértünk, épp elég fáradt voltam a cipekedéstől.

Az első sziklafalat még csak megoldottam, felmásztam egy fa tetejére, és onnan fotóztam. Azt nem mondhatnám, hogy a biztonságérzetem nem hagyott kívánnivalót maga után, mert a fa legtetején már meglehetősen vékonyak az ágak, arról nem is beszélve, hogy némi ritkítást kellett végeznem a lombkoronán, hogy egyáltalán ki lehessen látni a levelektől. Aztán lencsevégre kellett kapni, amint a sziklamászó felér a csúcsra. Ezt másként nem lehet kivitelezni, csak úgy, hogy először én mászok fel, és tulajdonképpen várom őt.

Persze mindez eltörpült amellett, ami ezután jött. A nagy szikla tetejéig ugyanis nem érnek fel a fák, tehát kénytelenek voltunk köteleket kiépíteni, akárcsak a hegymászók. A dolog ott kezdődik, hogy egy számmal kisebb cipőt kell felvenni, így érezni a lábujjakkal a sziklákat. Felkerültek a beülős hevederek is, és a kötélzetet a karabinereken átvetve elindulhattam felfelé. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha van kötél, akkor mászni már nem is kell. Kis könnyebbséget jelent ugyan, de inkább biztosításnak jó. Van a kötél lenti végén egy személy, akinek csak az a feladata, hogy jó erősen tartsa a kötél végét. Ugyanilyen kötélzetet kellett kiépíteni a kameráknak is, mert azokat is fel kellett juttatni valahogy. Tehát, akár egy hegymászó, felmásztam, felhúztam a kamerákat, kikötöttem magam, és elkészítettem az anyagot. Hozzáteszem, ez egy sziklára vonatkozik, ha egy másik fogást, mászási pontot akartam felvenni, az egész kezdődött előröl, vagyis kellett egy stabil pontot találni – lehetőleg előre kinézve – ahol az ember meg tudja vetni a lábát, és van annyi hely, hogy a kamerát kézbe véve, ne pottyanjon le a szikláról. Így jutottunk el a szikla tetejére. És, hogy ne legyen olyan egyszerű, mivel a csúcsánál nincs feljebb, nem is lehet hova rögzíteni a karabinereket. Talán ez a rész volt a legnehezebb és egyben a legveszélyesebb is, mert ekkor már elég nagy magasságban van az ember ahhoz, hogy ha leesik, akkor biztosan az életével fizet a kalandért.

Nehogy azt gondolja valaki, hogy a visszaút sokkal egyszerűbb. Annyi könnyebbség van benne, hogy a kamerákat előre le lehet engedni, de visszafelé ugyanúgy mászni kell, és még azt sem látom, hogy mi van előttem, pontosabban alattam. Elég egy rossz mozdulat, és az ember lezuhan. Ott van ugyan valaki a biztosítókötél végén, de egy zuhanásnál nem tudom, meg tudna-e fogni?

Szerencsére arra nem került sor, hogy ezt kipróbáljuk.