Egy elhivatott óvónő életútja – Fabóné Bíró Ágnes porté

Aznap is tette a dolgát, mint máskor. Mosolyogva fogadta a gyerekeket, figyelt mindenre, játszott, mesélt, fürge mozgással leguggolt vagy nyújtózkodott a testnevelési játékban, mindent együtt a gyerekekkel. Majd az ebédeltetés után összeszedte személyes holmijait, s másnap új életet kezdett. Nem keserűen, hanem tudatos döntés után – jókedvűen. Mert a csúcson kell abbahagyni – mondja.

- Elhivatottságot éreztem az óvónői feladatokra, sosem gondoltam munkának. Mindig óvónő akartam lenni – kezdi a visszatekintést. Hajdani óvónőjéhez, Kerekesné Pannika nénihez sokáig visszajárt az általános iskolából. Szeretett ott lenni. Később úttörőcsapat-vezető, majd ifivezető volt. Mindig közösségben, mindig a közösségért. Az érettségi évében, 1977-ben hat-hétszeres volt a túljelentkezés a választott főiskolán, nem vették fel. De a szeptembert már óvodában kezdte, két hónap múlva pedig óvodavezető lett képesítés nélkül a Bölcskéhez tartozó Andráspusztán (a mai Szent András-kastély területén), ahol a családok sok állami gondozott gyermeket neveltek.

- Rögtön a mélyvízbe kerültem. Teljesen egyedül voltam, de megoldottam – idézi fel a kezdést. Minden előképzettség nélkül, könyvekből és az ifimunka tapasztalataiból vezette a foglalkozásokat, szépítette a termet, étlapot állított össze, írta az anyagfelhasználást, fogadta az ellenőrzést. Élvezte. Aztán a következő évben hazahívták, s ő örömmel jött. A Templom utcai óvodában sokat tanult idősebb kolléganőitől, akik engedték, hogy kibontakozzon. 1979-ben a jó hírű Kecskeméti Óvónőképző Főiskola nappali tagozatán kamatoztatta az előző két év gyakorlati tudását, s begyűjtötte hozzá az elméletet. Sikeres, csodálatos időszakot élt meg. De Dunaföldváron óvónőhiány volt, s Sziegl Ferenc igazgató ismét hazahívta. Így levelező tagozaton szerezte meg diplomáját. Az évtizedek során a település különböző óvodáiban dolgozott, ott, ahol éppen szükség volt rá. Hol beosztott óvónőként, hol tagóvoda- vagy óvodavezetőként. Többször üres termet varázsolt át csoportszobává, amikor új óvodát indítottak, majd fájó szívvel ürítette ki a megszüntetett óvodát.

- Csupán tettem a dolgomat legjobb tudásom, meggyőződésem és lelkiismeretem szerint mindig az óvoda és annak lakói érdekében, a családokat segítve. A mi óvodánkban szerveztünk először szülők bálját, évente több alkalommal családi kirándulásokat. Gyakran harcokat, személyes konfliktusokat is felvállaltam, hogy az óvodásaim megfelelő körülmények között, változatos fejlesztőjátékok segítségével, minél felkészültebben indulhassanak tovább – összegzi a pályáját. Mindig azt vallotta, hogy egy pedagógusnak folyamatosan tanulnia kell, meg kell újulnia. Hiszen nagyon sok változás történt az elmúlt negyven évben. A néphagyományőrző óvodai nevelési programot választották akkor, amikor ez még nem volt divat, később beépítették a hagyományaikat az új tevékenységközpontú programba. Igyekezett elémenni a kihívásoknak. Használta az internetet a mindennapi ötletek gazdagításában. Részt vett a Comenius I. minőségirányítási program kidolgozásában. Elvégezte a közoktatási-vezetői szakot, elsőként készítette el a portfólióját, elnyerték a „Zöld óvoda”, a „Biztonságos óvoda” címet. A művészeti, később a természeti munkaközösség vezetőjeként továbbképzésekre, tapasztalatszerzésre vitte munkatársait, kapcsolatot alakított ki más települések óvodapedagógusaival. Kollégáival gyűjteményeket, projekteket készítettek. Beszámolói 2015 óta folyamatosan megjelennek az Óvodai nevelés című folyóiratban.

- Óvónői hivatásom volt az életem, soha sem néztem, hogy lejárt a munkaidőm. Célom és feladatom volt, hogy játékos formában a gyakorlatban, mozgáson keresztül fejlesszem a gyermekek tudását, felkészítsem őket az iskolára, alapokat adjak a jövőjükhöz.

Sikeresnek érzem a munkám, hiszen élményeket nyújtva, szeretetben neveltem, szebbé, változatossá, mozgalmassá tettem a gyermekkorukat, tartalommal töltöttem meg a hétköznapjaikat.

Olyan lelkesen mesél, hogy elcsodálkozom: vajon mit fog csinálni egy elhivatott óvónő nyugdíjasként. Mosolyog. Szeretné tapasztalatait a szakfolyóiratban megosztani. Három fia, egy ötéves és egy egy hónapos unokája van, velük is több időt szeretne majd tölteni. Aztán a hobbik! Ágnes a dunaföldvári Vadásztársaság tagja, négyéves kora óta édesapjával járta az erdőt, ebben a világban nőtt fel. A társaságban a legnagyobb aranyérmes vadkant ő lőtte 2012-ben. A természetközelség a másik szerelemben, a fotózásban is megjelenik. Férjével együtt a dunaújvárosi Mezőföld Természetfotó Egyesület tagja, képei kiállításokon szerepelnek. A fotók születéséhez pedig kirándulni, utazni is kell.

Amikor felhívtam, először szabadkozott, hogy nincs mit mesélnie. Aztán a találkozáskor jöttek az emlékek, a gondolatok, és mesélt, mesélt. Egykori és mostani óvodásairól, arról, miért jó a vegyes csoport, miként látta meg a gyakorlaton lévő hallgatóban vagy a dajkában, hogy a pályára termett-e, a nehéz sorsú családokról, a nevelési programokról. Mesélt, s nem vettük észre, hogy mennyi idő telt el. Mint ahogy az a negyven év is gyorsan elrepült.

- Almafát ültettünk, amikor Zöld óvoda lettünk, hogy együtt gondozva fogyasszuk el a termését. Ezt a fát már nélkülem nevelik tovább, de a gyümölcsét ízlelve talán majd rám gondolnak egy kicsit – tűnődik el egy pár percre. Aztán ahogy elindulunk a beszélgetés helyszínéről, az utcán sorra ráköszönnek, megállítják. – Ilyenkor érzem, volt értelme negyven évig óvónőként dolgoznom – összegzi, s már a következő napok terveiről beszél, mert múlt, jelen és jövő együtt fontos számára. Mottóul ezért is választotta a következő gondolatot: Gondolj a múltra, ha számadást végzel, a jelenre, ha örömöd van, a jövőre mindenben, amit cselekszel!