Rákász Gergely koncertorgonista visszatérő vendég Dunaújvárosban

Itt járt,

beszélgettünk.

Például arról,

hogy van-e

pihenőnapja.

- Olyan klasszikus? Talán majd januárban. Már készülök rá. Le is kell álljak egy kicsit, mert ínhüvelygyulladásom van, úgyhogy némi fájdalommal csinálom végig a lemezfelvételt is, meg a koncerteket is. Az orvos semmi mást nem tudott mondani, mint hogy: pihentesse művész úr! Hát annak nem éppen most van itt az ideje.

Az orgonálás akkora fizikai igénybevétel, hogy sportolnod sem kell?

- Ha nem szeretném annyira a csokoládét, akkor nem kellene, de nagyon szeretem. Sétálok, úszom, futok, bringázok, nyáron kajakozok. Van egy nagyon jó személyi edzőm, aki egy tréninget állít össze nekem, saját súllyal teljes testedzést. Azt nagyon szeretem, mert nagyjából huszonöt perc mozgás után érzem azt, hogy még egy tüdő kellene. Rá kellett ébredjek, hogy semmit nem tudok a sportról. Egy hozzáértő társaságában kiderül, hogy centiken múlik, hogy merre áll a térded, azon múlik, hogy jó-e a gyakorlat, helyesen van-e elvégezve. Hogy egész nap csinálhatom a gyakorlatot, és nem érzek semmit, vagy pont tíz perc után összeesek. Úgyhogy ez nagyon hasznos, mert az idő meg véges.

Ez a végesség számodra nyomasztó? Ezért dolgozol ilyen sokat?

- Nem az különösebben, csak praktikus ember vagyok, és ha már csinálom, akkor csináljam jól. Nem zavar. Chopin mindig sietett, mintha érezte volna, hogy rövid ideig marad itt, és ezért bele akart zsúfolni mindent az életébe. Amikor már beteg volt, akkor is fölvitette magát az inasával egy-egy partira. Liszt ezzel szemben úgy élt bele az életbe, mint aki tudta vagy érezte volna azt, hogy ez neki sokáig tart. Én is ezt érzem. Rohanni nem kell, de ha azt mondtam, hogy most dolgozom nyolctól négyig, akkor az munkával telik. Engem nem fogsz fészbúkozáson közben. Nem nyomaszt az idő, csak a jó kihasználása fontos. Le tudna esni itt negyedóra, ott félóra. Az autóba be van készítve egy könyv. Ha megáll előttem a vonat, akkor nem esek késégbe, nem püfölöm negyedórán át a kormánykereket, akkor olvasok húsz oldalt Boticelliről. A koncertre várakozás végén Bachot hallgatok. Ez egy rituálé. Berakom az idősebbkori Goldberg-variációkat, mert az szépen átlendít a Rákász Gergely az emberből a Rákász Gergely a művész létbe. Van egy ilyen lelki átállás. De a koncert előtt is vannak fél-, másfél órák, amikor már mindennel megvagyunk. Erre is megvan a feladat, hogy mit csinálunk akkor. Mert ha mind megvan, akkor utána már lehet a családdal együtt lenni. Nem az van, hogy szegény gyereknek azt mondom, hogy nyugi, mindjárt jön az oroszlán, csak előbb megírom ezt az ímélt.

Mindig mindent profiltisztán?

- Ott lenni, jelen lenni. Az emberek ezt egyre inkább elfelejtik, azt gondolják, hogy azáltal, hogy egyszerre több dolgot csinálnak, jobban élnek. Holott pont fordítva van. Azáltal, hogy semmit nem él meg igazán – mert miközben beszélget valakivel, aközben a fészbúkot böködi -, egyiket sem csinálja igazán. Aki egyszer megtapasztalja, hogy milyen az mélységében, erőből élni, az nem akar utána egy mixet.

Nem is ragadott magával a digitális világ? Jóban vagy vele?

- Szeretem, használom. Dehát ez nem több, mint egy eszközkészlet. A legtöbb embert le is tiltottam, mert aki elkezd szamárságokat megosztani, meg politizálni, gyűlöletet fröcsögni, ott rövid úton zárul be a nyilvános barátságunk. Amúgy is, mi inkább írjuk a fészbúkot, mint olvassuk. Úgy tekintek rá, mint egy újságra, ami rólam szól. Nincs késztetésem, hogy lefényképezzem a reggelimet, mert az egy különösen szép szendvics lett.

A kilencvenes évek eleje óta minden évben karácsony táján előállsz valami újjal. Nem fogy el soha?

- Egyrészt nem, mert nagyon sokakat megihletett, meg én a klasszikus korból táplálkozom. Két, háromszáz évvel ezelőtt még nagyon erősen be voltak drótozva a szerzők az egyházba, a hitbe. Nekik nem volt gond egy karácsonyi oratóriumot megírni, egy olyan töltésű darabot letenni az asztalra. Benne éltek, együtt mozgott a gyülekezettel az alkotó is. Másrészt ismétlés is van benne, de ez nem baj. Ki ne szeretné a White Christmast meghallgatni, ki ne énekelné el a Pásztorok, pásztorokat minden karácsonykor? Nem azt jelenti, hogy ugyanaz a műsor minden karácsonykor, sőt, kínosan ügyelek rá, hogy legyen egy egészséges vetésforgó, de például a mostani lemez részben remake-je a tizenkét évvel ezelőtt megjelent lemeznek. Ezt fogom bemutatni nálatok is. Úgy indult, hogy a csapatom azt kérdezte, hogy kiadjuk-e újra. Merthogy kiadtuk egy csomószor, és elfogyott minden. Ez tényleg nagy boldogság. Amikor idén meghallgattam, akkor azt mondtam, hogy azért én ennél már jobban orgonálok. Ez nem azt jelenti, hogy azóta megtaláltam, hogy merre mutasson az orrom a levegőben. Amikor odajönnek hozzám fiatalok a koncert végén, hogy játszhatnak-e, mindig meghallgatom őket. Mindig arról kérdezgetem őket, hogy mit olvastak, merre utaztak, hogy tetszett nekik, és megpróbálják-e ezt eljátszani. Nem is gondolnak rá, hogy ezt kellene. Nem a hangokat játsszuk el, hanem a történéseket. Hogy szerettek bennünket, hogy csalódtunk. Mindig azt mondom nekik, hogy menjetek, olvassatok szélesen, lássátok a világot, szeressetek, csak ne tetováltassátok a feneketekre a barátnőtök nevét. Ennyi idő után már tud az ember egy-két praktikus dolgot. Én ugyanezt játszom el. Velem is zajlott az élet az elmúlt tizenkét évben. Megszületett a fiam, bejártam a fél világot. Ha ez nem volna, nem lenne mit játszani. Hiába ismétlődnek a darabok, én nem ismétlődöm.

A hozzáadott információt érdekessé tenni ugyanannál a műnél nem lehet egyszerű.

- Az, hogy milyen helyzetben volt a szerző, az már nem nagyon fog változni, de az, hogy én mit tartok fontosnak idén elmondani arról az emberről, az már egy érdekes dolog, rám is hatással van a világ. Látom, hogy mi történik itt velünk Európában, mi történik a világban. Az ember fölteszi magának a kérdést, hogy jó ez, jó irányba megyünk? Mit kellene másképp csinálni? Ezért gyönyörű visszatekinteni ezeknek az embereknek az életére, mert ők is szembenéztek hasonló kihívásokkal, hoztak döntéseket, válaszokat. Volt közöttük jó és volt közöttük rossz. Már rég nem élnek, de a válaszaik univerzálisak. Madách erről írt Az ember tragédiájában. Ha nem csak a saját horizontunkról válogatunk, hanem az ő horizontjukról is, akkor tudunk okos, szép és erős válaszokat adni a mai kérdésekre is. Engem is foglalkoztat a tyúkszaros kis életünk itt a Kárpát-medencében. Ezért nem mindegy, kit játszom el, mit fogalmazok meg. Ezért tud mindig megújulni addig, amíg az ember rajta tartja a szerettei vérkeringésén az ujját. És a szeretteim alatt nem csak a családomat értem, hanem a hazámat is tágabb értelemben, a mai határain túl. Hogy kiemelem-e Ravel hazafiságát? Hát persze. Nekem ez fontos. Hogy kiemelem-e, hogy Kodálynak fontos volt a magyar lélek? Hát persze, gondolod, hogy kihagyom? Merthogy ez valahol kicsit népnevelés, jó értelemben. Tudom, mi a felelősségem akkor, amikor kinyitom a számat. Hogy milyen értékekről beszélek akkor. Mert lehetne azt is elmesélni a szerzőről, hogy hány báltermet hányt végig. Akkor mit közvetítek a hallgató irányába? Én szentül hiszek abban, hogy az, ami az életért való, az, ami épít, annak kell az értelmes üzenetnek lenni.

Az advent időszaka neked munkával telik. Hogy tudod magadban elrendezni?

- Inkább a feleségemet kellene megkérdezni, ő hogy tudja elrendezni. Azt kértem a szervező csapatomtól, ne vállaljon külföldi fellépést ilyenkor, hadd legyek itthon. Az idő a legdrágább, amit adhatunk az embereknek. A családommal évek óta törekszünk erre, hogy azon a bizonyos napon mindenki megáll. Együtt megcsináljuk a karácsonyi vacsorát, ha elkésünk vele, nem baj, legfeljebb megesszük a levest utólag, vagy az éjféli mise után fogunk neki a csirkének. Most csak egy dolog köt bennünket, hogy az angyaloknak jókor kell érkezniük, mert Marci két és fél éves, és elvárja, hogy időben jöjjenek. Én úgy élem meg, hogy időt adok a magyar közönségemnek. Ha valamit Amerikában megtanultam, az az, hogy milyen fontos ez a bővebb család, hogy mit tud jelenteni egy ember számára egy közösség. Én lubickolok benne. Nem csak Dunaújvárosban, az ország legkülönbözőbb pontjain jönnek a hallgatók teltháznyian, és ennek oka van. Érzik, hogy én adok a szeretetemből, az időmből, ami a legdrágább, és ők is adnak az idejükből, ami a legdrágább. Ez nem egy üzleti tranzakció, amiben ők jegyet vesznek, és én föláldozom egy napomat, hanem ez egymás építése és gondozása. Aztán persze fizikailag, szellemileg is elfáradunk, dehát más meg megtanít egy gyereket számolni, megfarag egy széklábat, elvezeti a buszt. Mindenki elfárad valamiben. Abból az irányból közelíteni az életet, hogy mit lehet könnyen csinálni, a legnagyobb butaság. Az emberi életnek nem könnyűnek kell lennie, hanem méltónak.