Schneider Zsuzsanna útja az első rokkától a finom textilek varázslatos világáig

– A szövés szeretetét otthonról hozta? 
– Korántsem, de az önkifejezésnek valamilyen formája, az alkotás vágya mindig is ott volt a családban. Édesapám hegesztőként kis fémszobrokat készített, édesanyám pedig csodálatosan hímzett, kötött. Mindezekre már gyermekkoromban megtanított. Kiskoromtól kezdve szerettem rajzolni, később jártam E. Tóth Ila legendás kerámiaszakkörébe is. A 80-as évek közepén Pécsett lett volna szakközépiskolai kerámiaképzés, ám a szüleim féltettek a kollégiumi élettől, így lettem itthon gimnazista. Szerettem rajzolni, ám soha nem volt annyi önbizalmam és a tanáraim sem noszogattak igazán, hogy a képző- vagy az iparművészet irányába mozduljak el. A gimi után férjhez mentem, szakmát szereztem, és elkezdtem dolgozni a jelenlegi munkahelyemen, a kokszolóban. A család–munka–háztartás háromszöge mellett a magam szórakoztatására sok mindenbe belefogtam. Megtanultam ruhákat varr­ni, emellett varrtam néhány patchwork ágytakarót és párnát. A keresztszemes hímzést például mindig imádtam, és mivel ez fejlesztette a szerialitási készségemet, így kontrollingesként a munkámhoz is jól jött. 

– Mikor érkezik otthonába az első rokka? 
– A gyerekek kirepülésével sok minden megváltozott. Egyszerre csak rengeteg szabad­időm lett. A 2000-es évek vége felé jött egy olyan ötletem, hogy csipkekendőket szeretnék kötni. Azonban, ha a csipkekendőket műszálas fonalból készítem, akkor a blokkolás, azaz a vizes kifeszítés ellenére a csipke kíméletlenül összeugrik. Természetes anyagból készült fonalra volt szükségem, amelyet akkor és azóta is, elég borsos áron mérnek. A spórolás jegyében elkezdtem azon gondolkodni, mi lenne, ha a fonalat is magam gyártanám le. Közben kezdtem elmerülni ebben a textiles, kézműves világban: szakcikkek, blogok, közösségi oldalak, miegymás... Rá is találtam egy hölgyre, aki elkezdett fonalat fonni rokkán és kézi orsón. Visszatekintve, itt kezdett elkapni a hurrikán szele. Eltelt bő egy év, mire a férjem biztatására meg is vettem az első rokkát, ám sírógörcsöt kaptam otthon, amikor összeraktam… Semmi nem sikerült. Nem véletlenül. Nem volt mellettem egy ember, aki beállította volna a rokkát, a szálfeszességet, elmagyarázta volna a lábtechnikát. Aztán önképző jelleggel, sok-sok óra gyakorlással belejöttem. Megfontam pár kiló gyapjút, mire az általam elvárt minőségű fonal végre kikerült a kezeim közül. Ma egy BariZ sálhoz tíz deka gyapjút 8–10 óra alatt fonok meg. Egyébként utólag kiszámoltam, hogy a rokka és a gyapjú árából hány darab csipkekendőt tudtam volna kötni. Olyan sokat, hogy meg is untam volna a kendőkötést, de akkor már maga a fonás miatt teljesen mindegy volt. 

– Rendben, megvan a fonalunk, de hogy lesz ebből díjazott, míves termék? 
– Itt jött be a képbe a szövés. Már volt fonalam, de a kötésen kívül mit kezdjek vele? Kitől és hol tanuljam meg ezt a mesterséget? Akkor Dunaújvárosban és környékén nem találtam ilyen lehetőséget, így szorgosan nézegettem továbbra is a YouTube-videókat. Beszereztem az első szövőszékemet, majd elmentem Lőrincz Péter pápai takács és szövőszék-készítő mesterhez, és felsoroltam neki, milyen eszközökre lenne még szükségem. Ő rám nézett és megkérdezte: No, és tud szőni? Feleltem: nem! Illedelmesen hazaküldött azzal, hogy szívesen visszavár, ha már megtanultam alapszinten szőni. Az otthoni kis műhelyemben beüzemeltem hát a korábban megvásárolt szövőszéket, ami akkor szőnyegszövésre volt alkalmas. Nekiláttam a rongyszőnyeg-szövésnek, s felkerestem egy szövőműhelyt, ahol a finom textilekkel is behatóbban foglalkozhattam. A tanulmányi szakasz után jó diákként visszatértem Pápára, ahol megcsináltattam az első felvetésemet. Egy teljesen új világ nyílt meg számomra. Nekem minden kendő egy alkotási folyamat, olyan, mintha egy festményt festenék. Amikor egy festett gyapjúszalagot megfonok, és utána megszövöm, egy teljes metamorfózist követek végig. Idővel csatlakoztam a Fehérvári Kézműves Egyesülethez, ahol kézműves szakmák kiváló képviselőivel találkoztam és dolgozhatok ma is együtt. Amikor 2016-ban először meghívtak Budapestre a Mesterségek Ünnepére fonásbemutatót tartani, csak csodálkozva néztem magam elé. Miért éppen engem, hiszen még csak kezdő vagyok? Tavaly három napon át reggeltől estig fontam a fővárosban. Az ilyen rendezvények rengeteg tapasztalást, élményt hoznak. Szeretek beszélgetni az emberekkel, és jólesik, amikor például egy korábban szövőgyárban dolgozó idős hölgy elismeréssel szól a munkáimról. Próbálok készülni az úgymond „nyugdíjasévekre” is, és azt látom, hogy azoknak az embereknek, akiknek van egy értékteremtő hobbijuk, mesterségük, azok teljesen másként élik meg ezt a váltást. Egyik példaképem a fehérvári Gulyásné Ági néni, aki már sajnos másfél éve nincs közöttünk, ám ő annak idején nyugdíjas pedagógusként tanult meg szőni. Elsajátította a takácsmesterséget, a zsűrizett munkái után kiérdemelte a népművészet mestere címet. Közel nyolcvanévesen még fitten és tettre készen vezette a szövőszakkört. Ám nem életkorfüggő, mikor vág bele az ember. 

– Ha jól értem, a szövés által rátalált önmagára is. 
– A szövés folyamatos fizikai és szellemi tevékenység. Mivel nagyon vékony szálakkal dolgozom, így minden mozdulatra figyelnem kell, amikor bedobom a vetélőt a láncvonal közé, hogy az ne szakadjon el. A vetüléknek pedig olyan ruganyosnak kell lennie, hogy végül szép textilt adjon. 1 cm-be fonaltól függően 7–10 vetülékszálat szövök, általában 210 cm hosszan ez 1700–2000 koncentrált mozdulat egy sálba beleszőve. Mivel a kezeimet és a lábaimat is használom a folyamat során, azt szokták mondani, olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Emellett zajlik egy keresztmozgás. A pszichológiáját tekintve egyszerre koncentrációt igénylő, mégis kikapcsoló tevékenység. A flow-élményhez tudnám hasonlítani. Amióta szövök, sokszor hatalmába kerít egy kérdés: miért nem ezzel foglalkoztam egész életemben? Aztán mivel a szövés egy hosszú, magányos tevékenység, így utána is megyek e kérdéseknek. Visszatekintek a múltba, elemzem korábbi élethelyzeteimet, döntéseimet, és rengeteg minden a helyére kerül, más megvilágításban mutatkozik meg, mint korábban. A szövés révén megtanultam, hogy merjek és legyen önbizalmam. Abban, hogy jó úton járok, megerősítésként éltem meg, hogy az utóbbi években a Hevesen és Békéscsabán rendezett szőttespályázaton, illetve az Országos Textiles Konferencián is dobogós helyezést értek el, vagy különdíjat hoztak el munkáim. Teljesebb az életem a szövéstől. 

– Amíg pár éve még ön követte a mestersége meghatározó szereplőit, mára ez megfordult. A tanítványok száma? 
– Volt már ilyen jellegű megkeresés, de nem tanítok. Igaz, most már egy 4 nyüstös és egy 8 nyüstös szövőszék büszke tulajdonosa vagyok, de kicsi a műhelyem. Másrészt emberekkel foglalkozni pluszkészségeket igényel. A követéssel kapcsolatban pedig annyit, természetesen jó érzés, hogy elismerik a munkámat, de én is nagyon szívesen tanulok és képzem magam, inspirálódok másoktól. A szövés világa hatalmas és kimeríthetetlen lehetőségeket kínál. Minden területéhez természetesen nem tudok és nem akarok érteni. Engem a finom textíliák világa ejtett rabul. 

– Az otthoni műhelyben gyarapodtak a kész munkák, de hogy lett ebből saját márka, a BariZ? 
– A minimális célom pusztán annyi volt, hogy megtermeljem a felhasznált fonalak árát, és tudjam finanszírozni az újabb beszerzéseket. Tanulom a marketing világát, ám ehhez is komoly gondolkodásbeli váltásra van szükségem, hiszen világ életemben alkalmazottként dolgoztam. Itt nyílt ki egy újabban különleges univerzum számomra a maga lehetőségeivel, rejtelmeivel, szabályaival együtt. Izgalmas és sokrétű feladat saját márkát építeni a semmiből. 

– Sálak, táskák, textilképek. Amikor a beszélgetést egyeztettük, épp a kalapkészítő tanfolyam bizonyítványátadásán volt. Újabb szerelem kibontakozóban? 
– Könnyen lehetne, de tudatosan visszafogom magam. Bár már beszereztem egy-két formázófát. A kalapkészítés egy mese, majd meglátjuk...