„Egyet őrizzetek meg: a repülés szeretetét” – kérte Jávor Géza

Akik régen látták, meglepődve sóhajtották, „de jól tartja magát!”. Erre nagyon jó és követhető recepttel szolgált Jávor Géza a bizalmasoknak. 

– Amikor ennyi idős leszel, mint én, vagy magadtól, vagy a természet parancsára lassan elhagyod a káros szenvedélyeket. Mindet! – tette hozzá huncut mosollyal. – Aztán, amikor mégis valami könnyelmű csábítást érzel, akkor jó, ha van valaki melletted, aki föl­emeli a kezét vagy a hangját. 

– Van az életedben olyan ember, akinek te szót fogadsz? – kérdezték tőle évődően. 

– Csak, akinek mindig is megtettem. A feleségemnek. 

A poén nagyon ült, erősen tapsolták és éljenezték. Talán volt, aki titkon fogadalmat tett, hogy ebben leutánozza az öreget, de azokra a beismerésekre sanszos, hogy egy kicsit (talán éveket?) még várakozni kell. Ezután se bonyolódott hosszú diskurzusokba senkivel sem, mert nagy volt a szavaiért a sorban állás. 

Tanulságos volt a magatartása 

Amikor ezt a bázist elhagyta, a repülőtér összes ma látható építménye és a fölszereléseinek a java már a leltár­íveken szerepelt. A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy valószínűleg a mainál sokkal jobb állapotban. Sok hétköznapi figura kihasználta volna ezt az öntömjénezésre alkalmas szituációt, de a mi Géza bácsink sommásan, csak annyit tett hozzá: 

– Ne bánkódjatok, mások voltak azok az idők, amikor összeraktuk ezt a repülőteret. Az emberek általában és a rendelkezésre álló lehetőségek is sokat változtak azóta. Mi éltünk vele, de talán soha nem éltünk vissza azzal. Annyi minden rossz dolog történt az elmúlt időben, hogy most örüljünk annak, hogy egybe maradt ez a repülőtér. Egy kis szerencsével és nagyon sok munkával akár a következő hetvenet is megünnepelhetik az utánunk jövők. Egyet őrizzetek meg: a repülés szeretetét, és mindig legyen utánpótlásotok! 

A pilóták hasonlítanak a horgászokra 

Mielőtt a személyes élménybeszámolók véget nem érőkké váltak volna, Verrasztó Sándor, a Dunaferr Repülő Klub elnöke határozottan és nagyon hasznosan lépett közbe, átadta a szót a klub élő legendájának, a repülőtér első, ezt a posztot harminc éven át betöltő vezetőjének. 

Szerencsémre előtte még elkapta a pillantásomat, és somolyogva kitanított: 
– Látom, hogy jártál már ilyen helyeken is, és már elmúltál húszéves, de valamire még megtanítalak: beszélgess úgy mindenkivel, mintha százéves barátod lenne, de vigyázz, a pilóták nagyon hasonlítanak a horgászokra. Nem biztos, hogy mindig a teljes igazságot mondják el neked. Na persze, ez rám is vonatkozik! – és széles mosollyal belecsapott a kezembe. 

Huszár Mihály tervezte a gépet 

Jávor Géza, az első parancsnok így mesélt: 
– Ahogy körülnéztem ebben a teremben, nem nagyon van itt olyan, akivel még nem ültem egy repülőgépen ez alatt a hetven év alatt. Úgy emlékszem, hogy 1952. május 1-én Madocsán volt az első üzemnapja ennek a repülőtérnek. Az, hogy a hatos útról is jól látható, sőt az országban is elég jól ismert, égnek álló repülőgép itt van, azt Huszár Misinek köszönhetjük, mert ő tervezte meg az állványát. A többi a Dunai Vasmű vasasainak és a 26-osok darusainak az érdeme, hiszen a munkát ők végezték el. 

Nagyon kalandos út vezetett el idáig 

– Én úgy kerültem ide 1952-ben, hogy 1950-ben elvégeztem a főiskolának indult, de végül oktatóképzővé alakított iskolát a Sipos Pistával együtt, Békéscsabán. Őt aztán a repülőszövetség akkori vezetője, Rágyánszki Antal nagyon magához szorította, és kinevezte az akkor még sztálinvárosi reptér parancsnokának. Én pedig Algyőre kerültem, és ott lettem fizetett repülőoktató két évig – folytatta Jávor Géza. – Ezután az Anti kijárta a Rágyánszkinál, hogy engem is ide vezényeljenek, de mivel fiatal, taknyos gyerek voltam, elvittek sorkatonának. A légierőnél a katonai pálya akkor három év volt. A másodikban fölmentettek, és a Mátrában található hasznosi repülőtérre helyeztek parancsnoknak. Közben jött 1956, Sipos Pista disszidált, és mivel előtte itt voltam oktató, ide vezényeltek főnöknek. Azután végleg maradtam. Mivel 1979 augusztusáig itt dolgoztam, a katonaidőt is beleszámítva, az már több, mint harminc év. 

Az itteni egy nagyon jó társaság volt 

– Családias légkört sikerült kialakítanunk. Nagyon lelkes és komoly munkát végző embereket sikerült ide összehozni. Ebből a muharos rétből nagy munkával hoztuk létre a máig álló épületegyüttest. Egymás után épült fel a kis hangár, melyet aztán megnagyobbítottuk, majd a nagy hangár is. Végül az emeletes épület, majd a torony is felépült. 

Rangos vendég volt Borovszky Ambrus 

– Egyszer Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű vezérigazgatója kijött ide a repülőtérre szemlélődni. Beszélgettünk a gyönyörű szép napsütésben, és megkérdezte tőlem, hogy sikerült ezt a sok épületet összehozni. Szerényen azt mondtam neki, hogy ha ott a távolban egy faipari kombinát állna, akkor nyilván fából építettünk volna mindent, de nekünk egészen mások voltak a lehetőségeink... Jól hátba vágott és azt mondta, köszönöm szépen. 

Az ország legjobbjai közé tartozott 

– Az, hogy amikor elmentem innét, ez a repülőklub anyagilag és mindenféle szempontból az ország legjobbjai közé tartozott, egyszerűen a véletlen dolga volt. Például elromlott a repülőtér gépkocsija. Bementem a Dunai Vasmű gépkocsijavítójába, hogy meg kellene csinálni. Azt mondták rá, nem olyan egyszerű ez, mert a gyárrészleg vezetőjének az engedélye kell hozzá. Ott aztán találtam egy fiatal, mosolygós, segíteni akaró technikus tagot, akit Závodi Imrének hívtak. Ő aztán elintézte, hogy megjavítsák, és ezért onnan kezdve én mindig rá hivatkoztam a hasonló esetekben. 

– Mint kiderült, Závodi egy olyan komoly szakember volt, hogy előbb osztályvezetőt csináltak belőle és a végén a vasmű vezérigazgatója lett. A kiváló kapcsolatunk abban az időszakában is megmaradt, ezért nem tudtam olyan kérést elképzelni, amiben ne segített volna. Így a kis segítségekkel épült fel a mi kis repülőterünk. A repülős kollégák is nagyon sokat segítettek, ezért sikerült összehozni azt, amit most is láthattok. 
– Nem tudom elfelejteni, hogy sajnos mára már sokan hiányoznak közülünk. Eljött az az életkor, amikor már meghaltak. Nagyon sajnálom Ráckevi Bélát, Tónit, Pálfi Karcsit, meg a többieket is – tette hozzá az előzőekhez Jávor Géza bácsi.