Az öröm útjai

Ha valamikor, akkor napjainkban különösen nagy szükség van a reményre, az örömre, hiszen háború dúl közelünkben, nem csillapodik a migránsáradat, a Covid is sokakat rettegésben tart, az energia- és az élelmiszer­árak – és szinte minden – az egekben. Kell valami kapaszkodó, amely tovaűzi a mesterségesen belénk táplált félelmet, nyugalmat és derűt hoz életünkbe. A líra és a próza, a képzőművészet, a színház, a zene, a tánc világán túl a sport, az istenhit, a rendszeres vallásgyakorlás önmaga örömforrás lehet, ám felfedezéséhez, megéléséhez, tudatos gyakorlásához szükséges némi affinitás. Látó szem és halló fül, s a tudat: örömre vagyunk teremtve. 

Advent napjaiban is – nem kell várnunk a harmadik, örömvasárnapi gyertyagyújtásig – célszerű számba venni, milyen fogódzók várnak ránk, önként vállalt böjttel miről vagyunk hajlandók lemondani az úrjöveti időben. Kit vagy mit engedünk magunkhoz közel, vagy taszítunk el, hogy megmaradjon tisztánlátásunk, józanságunk, s ne kelljen szembe köpni magunkat, amikor belepillantunk a tükörbe, amely soha nem hazudik. 

Ha szüntelenül törekszünk a befelé és a felfelé hallgatózásra, az nemcsak nekünk, hanem környezetünknek is jó, s ha még jelként is lehetünk jelen ott, ahova a Teremtő állított bennünket, akkor hasznosulhat küldetésünk. Az (élet)öröm hangjai könnyedén terjednek, a bölcsesség akár ragályos is lehet, érzelem és ráció kitartó imával párosulva pedig távolra űzheti tőlünk a depressziót, amely fenyegető rémként mételyez személyiséget, kapcsolatot. Nem véletlen, hogy az Európai Unió egyik-másik országában ma kevesebb a rákos beteg, mint a depressziós ember. Körülmények ide vagy oda, mindenkinek magának kell tennie azért, hogy újra állandó vendég legyen életében, családjában az öröm. Az örömre pedig csak öröm lehet a válasz. Ne felejtsük Weöres Sándor intelmét: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. / Hiányosságom váljék jósággá benned.”