Évtizedes emlékek éledtek fel a külföldi munkavállalásukról

Érdekes világ volt. Ezt szögezte le Pokorny Aurél, aki osztrák állampolgár is lett:

– Ez a most itt megjelent kilenc ember a Hungar Hotels keretein belül kapott meghívást egy drezdai tanulmányútra, az ottani Szeged étterembe 1975-ben. Egy évet töltöttünk ott. A cég a különböző egységeiből válogatta ki a résztvevőket, engem pedig a csoportvezetőjüknek és az étterem vezetőjének. A szakmai munkában mindenképpen az ottaniak előtt jártunk, így abban tőlük nem tanultunk semmit sem. A nyelvtanulásban, a külföldi környezetbeli tapasztalatszerzésében, és persze anyagilag előreléptünk.

Salamon László ma már nyugdíjasként él Tel-Avivban:

– A Hungar Hotelsnél huszonöt évet dolgoztam. Utána a legendás Légrádi fivéreknél a Magyar úton, az ország első magán luxuséttermében folytattam. Az volt az a hely, ahol mások mellett Richard Nixont, Eduárd kenti herceget, Mick Jaggert, Keke Rosberget, a F1 82’-es világbajnokát is vacsoravendégként szolgáltuk ki. Jellemző, hogy a későn „ébredő” Marcello Mastroianni nem kapott helyet a minden esti telt ház miatt. Antik, faragott bútorok között, az egyik teremben Rosenthal, a másikban Herendi étkészlettel, ezüst evőeszközökkel terítettünk, a gyertyatartók is abból készültek. A falakon eredeti XV. századbeli Cinquecento-festmények lógtak. Egy háromtagú, diszkrét cigányzenekarunk volt, akik nem járták körbe a vendégeket, hogy levegyék őket. Elegáns muzsikát játszottak. Ehhez a minőséghez illő színvonalon, frakkban dolgoztunk, és az áraink sem voltak hétköznapiak. A vendég maximális kiszolgálása a legfontosabb. Például egyszerre látom az összes asztalomat, és az étlap teljes kínálatáról tudom, hogy mit hogyan készítenek. Nem képzelem magamról, hogy pontosan fejben tartom negyvenkettő vendég rendelését, hanem részletesen feljegyzem egy asztaltérkép szerint. Az utolsó csepp bor elfogyasztása után azonnal, kérés nélkül töltök, a természetesen nem az asztalon álló, hanem az addig is a borhűtőben tartott palackból.

Weigner Nándor emlékei:

– Bár mindig színvonalas helyeken dolgoztam, de mégis régi álmom volt, hogy Nyugat-Európában is felmérjem a szaktudásomat. A rendszerváltás után ezért költöztem ki Innsbruckba, ahol már harminc éve élek. Több rangos szállodában dolgoztam. Ma már szerény nyugdíjat kapok ott és itthon is. A kettőből már megélünk a feleségemmel.

– Mi volt a különbség az itthoni és az ottani munka között? Ahogy a sportolóknál: az intenzitás. Ott sem futva dolgoztak a pincérek, csak más a munka szervezése. Itthon egy négy-öt csillagos szállodában mellettünk dolgozott egy mosogató, míg az ottani családi tulajdonúakban azt is nekünk kellett megcsinálni, ahogy a törölgetést, a pakolást és a reggelihez való terítést is. A szakképzettségünk legalább olyan jó volt, mint az ausztriai. A négycsillagos szállodákban is gyakran alkalmaztak szakképzetlen embereket, mert kevesebbet kellett nekik fizetni. A szakma finomságait persze nem ismerték.

Tanulni kell! Mondja ma is Lilik Pál:

– Bár ez egy keleti munkalehetőség volt, de 1975-ben nagyon nagy „bulinak” számított. Egy év után egy Wartburg kombival térhettem haza. Húszévesen ez egy óriási siker volt, kivált úgy, hogy az ott megkeresett pénzből akár egy másikat is vehettem volna. A kiérkezésemkor még csak egy alap német tudással rendelkeztem, de ott elsajátítottam azt a nyelvet. A munkám közben nyilván csak ezt hallottam, de a szabadidőmben könyvből is tanultam. A hazatérésem után sokáig hezitáltam, hogy megpróbáljam-e a másik Németországot, de a korábbi kötelékeim itthon tartottak. Most hatvanöt évesen azonban gyakran megfordul a fejemben, hogy mi lett volna? Hogy újrakezdeném-e? Talán igen. Amit másképp csinálnék? Többet tanulnék. Főleg az idegen nyelveket.

A drezdai fiúk házigazdájával, Grábics Gáborral is beszélgettünk, aki elmondta:

– Utólag megállapíthattam, hogy mindnyájunk életében jelentős és pozitív változást hozott ez a lehetőség. Lehetséges, hogy ezekben az években is jó hatással lehet a hasonló váltás a mai fiatalokra. Mindenek előtt megtanulhatnak egy idegen nyelvet, megismerhetnek egy másik kultúrát és rákényszerülnek, hogy ilyen körülmények között is önállóan megállják a helyüket. Nem utolsó sorban egy kicsit anyagilag is összeszedhetik magukat. Én is ezekkel a célokkal vágtam bele abba a „kalandba”.

– Versenyhelyzetbe kerültem, hiszen itthon üzletvezető-helyettes voltam, és ott egyből belecsöppentem a legnagyobb pincér munkába. Nagyon igyekeztem, hogy ki tudjak emelkedni az átlagból. A német nyelvtudásomra jellemző volt, hogy tízig tudtam számolni és értettem, hogy mit jelent a beer és a brot… Innét aztán az év végére perfekt lettem a német nyelvben. Szerencsém volt, mert akkor már jól bírtam egy másikat is. Ma is társalgási szinten beszélgetek bármelyik azt ismerő vendéggel – mondta Grábics Gábor. Jó tanácsként hozzátette:

– Saját tapasztalataimból kiindulva másoknak is azt javasolom, hogy nyugodtan indítsák el a gyermekeiket. Nem arra biztatom őket, hogy hagyják el a hazánkat, hanem tanuljanak új dolgokat, nézzék meg, hogy ott mit hogyan csinálnak, aztán hozzák haza a tapasztalataikat, és frissítsék föl vele a saját szakmájukat! Itthon! Ez egy nagyon fontos dolog a felnőtté válás során. Mi is önálló életre kényszerültünk, mostunk, főztünk, takarítottunk magunknak, aztán itthon már senki sem bújt a szülei árnyékába. Engem a kollégiumi évek is az önállóságra szoktattak. Nem kell sajnálni őket, mert később még nagy hasznát fogják venni azoknak az éveknek is.