Egy korabeli interjú Törőcsik Marival

Ami a várost és Törőcsik Marit összekötötte, az a Kölyök című film. Ez volt Törőcsik Mari hetedik filmje. (A filmvásznon repülőrajtot vett, hiszen az első moziját, az 1956-ban forgatott Körhintát a cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelölték.)

A Kölyök nagy siker volt mind a nézők, mind a szakma körében. A forgatásról, a Sztálinvárosban töltött időről a Sztálinvárosi Hírlap is beszámolt. Az akkori cikkek alapján idézzük fel a Kölyök, vagyis Törőcsik Mari életét (is).

Palásti György és Markos Miklós forgatókönyvíróktól a lap olvasói megtudhatták, hogy a Kölyök egy élő személyről lett megmintázva.

„Élt itt egy leány 5-6 évvel ezelőtt. Ez a kislány nagyon ügyetlen volt, és sok küszködés, kaland után vált emberré. Az ő kalandjai elevenednek meg majd a film kockáin. Bizakodó hitével, minden sutaságával és minden naivságával, de rokonszenves, bájos őszinteségével áll majd előttünk annak a Kölyöknek az alakja, akiből olyan sok volt és van ebben a tarkán kavargó, épülő városban... A kislány valóban létezett, és az alapötlet is az ő sokszor naiv és kusza naplójegyzeteiből született.”

1957. június 9-én a Sztálinvárosi Hírlapban – ekkor már néhány napja tartott a forgatás – Törőcsik Marival egy Király Pál által készített interjú jelent meg. Lássuk, hogyan látta akkor a világot a művésznő.

„Fekete pulóver, kis selyemsál és vékonyra csíkozott nadrág. Ez az öltözéke Törőcsik Marinak, amikor a szálloda halljában ülünk, és faggatom mindenfélékről, amikről színésznőket újságírók szoktak faggatni. Arcában, a szemében kutatom tízféle filmjének, tízféle szerepének vonásait, de most nem találok mást, mint egy egyszerű fiatal lányt – minden póz nélkül. Legjobban mégis a Körhinta Pataki Marikájának kedves mosolyát, nyílt tekintetét fedezem benne fel. Ahogy bemutatkozik, már az is erősít.

– Törőcsik – mondja kissé keményen – és nyújtja finom, vékonycsontú kezét.

– Szeretném, ha eltérnénk a szokásos sablonoktól – mondom – és nem dicsérné a várost, és beszélne a szerepéről, a Kölyökről, és saját magáról.

– Jó. De kérdezzen, mert én önmagamról nem szeretek beszélni, csak ha kérdeznek.

– Nyilván ismeri már Sztálinvárost, volt már itt nálunk?

– Most vagyok itt harmadszor. Először harmadik gim­nazista koromban társadalmi munkában vettem részt, itt dolgoztunk a gyár területén, egy igen mély árkot ástunk. Lehetett talán öt méter mély. Aztán 1957-ben a Bartók Béla Művelődési Ház színpadán léptem fel a Nemzeti Színház együttesével a Tartuffe-ben. És végül most.

– Sok fiatal lány – nyilván Sztálinvárosban is – azt hiszi, hogy a filmszínésznő élete csupa fény, csupa ragyogás, csupa siker. Így van ez?

– Higgye el, aki nem rajong ezért, az nem tudja végigcsinálni. Idegmunka és fizikai munka. Sokszor előfordul, hogy harminchat órát is dolgozom egyfolytában. És milyen fájdalmas, amikor szépet, jót akarunk adni, és nem sikerül…

– Hogy lett színésznő és honnan indult el?

Kis hallgatás következik, megint a Körhinta Marikája néz rám. Megrezdül valami, egy kis falura gondol Heves megyében.

– Pélyből indultam el. Így hívják a falumat. De várjon, leírom.

Már veszi is a tollat a kezemből, és a jegyzetemre írja a falu nevét. – Apám tanító, és én tulajdonképpen nem is akartam színésznő lenni. Soha nem szavaltam, nem énekeltem, egyetlen iskolai rendezvényen nem léptem fel…

– Hát mi akart lenni tulajdonképpen?

– Zenetanárnő. Éppen harmadik gimnazista voltam, amikor azután Pestre kerültem. Ekkor elhatároztam, hogy mégis színésznő leszek. Jelentkeztem a színi akadémián, de Lehotay Árpád azt mondta, tanuljak, fejezzem be az iskoláimat és azután jöjjek vissza. Így is történt.

– Azt mondta, nem akart színésznő lenni. Azonban talán csak nem vallotta be önmagának sem?

– Ez lehet. Igen, titkos vágyam az volt, amit még magamnak sem vallottam be…

– Erről az új szerepéről, a Kölyökről beszéljen.

– Ez a sztálinvárosi csitri első vígjátékszerepem. Nagyon szeretem ezt a lányt, s bár én korban idősebb vagyok nála, mégis úgy érzem, teljes mértékben ehhez a generációhoz tartozom.

– Hogyan fogja fel ezt a szerepet? Tanulmányozta előzőleg a sztálinvárosi lányok életét?

– Tudja, ezzel úgy vagyok, elolvasom a szerepet, és akkor érzem, hogy közel áll hozzám, vagy sem. Ha közel áll hozzám, akkor megy szinte magától minden.

– Nos, ez a kölyök közel áll?

– Jaj, nagyon! Nagyon szeretem. Azért is szeretem, mert én is olyan ügyefogyott, ügyetlen vagyok. Amikor ma megérkeztem Sztálinvárosba, első dolgom volt, hogy mindjárt felborítottam egy pohár feketét…

– Kedves Törőcsik Mari! Hosszúra nyúlt ez a beszélgetés, de egy kérdésem van még. Úgy látom, hogy kis átalakításon ment keresztül. Talán nem egészen ilyen volt a frizurája?

– Ez igaz. Elhiszi-e, hogy a külsőmnek sem vagyok az ura egészen.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy jön a főrendező, azt mondja, itt le kell vágni egy kicsit. Aztán jön a segédrendező, azt mondja, a másik oldalon is le kell vágni egy kicsit… Így mindenki levág egy kicsit, és ami megmarad, azzal már én rendelkezem… Még búcsúzóul sok szeretettel üdvözlöm a sztálinvárosi fiatalságot, de az idősebbeket is, és remélem, a kölyök megtalálja az utat a szívükhöz.

A Kölyöknek nem akármilyen szereplőgárdája volt. Szabó Gyulát, Zenthe Ferencet, Bessenyei Ferencet, Rajz Jánost, Szirtes Ádámot, Suka Sándort, Váradi Hédit, Garas Dezsőt, Gera Zoltánt, Kibédi Ervint, Schubert Évát láthattuk a filmvásznon. A film az interneten elérhető, komoly kordokumentum. Lokálpatriótáknak kötelező!”