Öt éven keresztül

2020.05.03. 11:00

Farkas Viktor észak-koreai emlékei

Farkas Viktor a Dunaújváros PASE másodedzője, mint egy közös ismerősünktől megtudtam Koreában született. Ráadásul Észak-Koreában. Kíváncsi voltam a részletekre, így interjút készítettem vele.

Kállai Félix

– Ha választhatnék, én inkább Magyarországon születtem volna…

– Szüleim a Külügyminisztériumban dolgoztak és jött egy lehetőség, hogy az akkor még baráti Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba, Phenjanba mehetnek a követségre dolgozni. Talán ma gondnoknak hívnánk őket. Ötéves szerződést kaptak, évente két hét szabadsággal. Ekkor jöhettek csak haza. Édesanyám, miután tudta, hogy várandós, a szabadság idején Budapesten elment egy ultrahang-vizsgálatra, ez pedig egy gyermeket mutatott csak ki. Phenjanba visszatérve meglepetésül születtünk meg ikerként a testvéremmel, Attilával 1978-ban. Két és fél éves korunkig éltünk a követségen, majd hazatértünk Budapestre.

Tízévesek voltunk, amikor újabb kiküldetést kaptak a szüleink. Akkor úgy döntött a család, hogy mi a nagyszülőkkel maradjunk itthon. Öt éven keresztül a teljes nyarat kint töltöttük velük a nagykövetségen a suli végétől az iskolakezdésig.

Phenjan, azaz Pyongyang főtere
Fotó: shutterstock

– Tízévesen azért már sok mindent érzékeltél és tapasztaltál a helyi viszonyokból. Mire emlékszel?

– A követségen egy zárt világban voltunk. Nem ugorhattunk le csak úgy az utcára focizni. Mindent engedélyeztetni kellett a koreai hatóságokkal. Ha kimentél boltba, meg kellett adni, hogy melyikbe szeretnél vásárolni, miután jóváhagyták, szabad volt az út. Nem csatangolhattuk el másik üzletbe, mert arról feljegyzés készült, és a nagykövetnek ilyenkor írásban kellett magyarázkodnia. Tehát óriási szigor volt. Az engedélyeket megkérve mehettünk a tengerpartra is, mégsem mozoghattunk szabadon. Amikor megadták az engedélyt, mondjuk két hét múlva mehetünk, akkor csak mi voltunk a tengerparton. Mást nem engedtek oda. Tehát nem is vegyülhettünk a helyiekkel és más országok polgáraival sem. Egy útvonalterv alapján utaztunk, amit egy koreai felügyelt. Az engedély lejártakor, hat órakor jelzett, hogy mennünk kell vissza. Fegyveres őrök vigyáztak ránk. Akkor még azt hittem, hogy a helyiektől védenek bennünket, pedig minket felügyeltek. Amikor elmentünk a helyi csapathoz, hogy szeretnénk az edzésekben részt venni, meglátva a követségi autót, levonultak a pályáról, és véget ért az edzés. Nem is tudtunk beszélni velük. Szerettünk volna bokszkesztyűt venni a testvéremmel, de az állami boltban csak egy párat lehetett vásárolni. Úgy kellett igényelni, engedélyeztetni a második pár kesztyűt, hogy tudjuk egymást testvéri módon püfölni. A felhalmozás, a fogyasztói társadalom távol áll tőlük. Ott mindenkinek megvolt a fejadagja, ennyi rizs, ennyi szárított hal és kész, nincs több.

Folyamatos felügyelett alatt álltak
Fotó: pixabay / illusztráció

– Milyen körülmények között éltetek?

– Hét család élt a követségen. Hatalmas parkosított területen állt a nagy követségi épület úszómedencével. Kétfajta pénz volt az országban, a kék és a piros. A piros volt a kisemberek pénze, a kék a vezetőké. Ez tízszer annyit ért, mint a piros. Nekünk is kék pénzünk volt, mint a hivatalnokoknak és a külföldieknek. Ezen olyan luxuscikkeket is meg tudtunk venni, ami a közembereknek elérhetetlen volt, nem csak anyagilag, hanem fizikálisan is. A külföldiek és a vezetők teljesen más boltokban vásároltak, ahova a nép egyszerű gyermeke nem mehetett be. Időnként olyan leárazások voltak, hogy nagyon jól jártak azok a személyek, akik kék pénzzel rendelkeztek. A vezetők és a nép életmódja között óriási volt a különbség. Persze az ország állapota a követségen is érezhető volt. Alap esetben nem volt víz, csak este hat és hét között. Ezért egy nagy, föld alatti medencében tárolták a vizet, napközben szivattyú nyomta fel a vizet hozzánk. Nagyon oda kellet figyelni arra a mennyiségre, amit felhasználunk, hogy ne fogyjon el idő előtt. A Magyarországon megszokott fürdési szokásokat mellőzni kellett. Nem tudom, most milyen körülmények vannak az országban, de szerintem nem sok minden változott. A követséget is bezárták, miután a rendszerváltással átálltunk az ellenséges táborhoz.

Párszor vissza szerettünk volna jutni az országba, mint turisták, de ez szinte lehetetlen. Tíz évvel ezelőtt próbálkoztunk utoljára egy Kínával egybekötött Észak-Korea úttal. Ez egymillióba került volna, de Koreában tudtuk volna meg, hogy hova mehetünk. Ez pedig nem túl vonzó, hiszen lehet, hogy a pénzünkért semmit sem kapunk.

– Minek mennél vissza, van ott valami érdekes a diktatúrán kívül?

– Észak-Korea csodálatos ország, fantasztikus adottságokkal rendelkezik. A Sárga-, a Japán-tenger gyönyörű. A hegyvidék ki van építve szebbnél szebb szállodákkal, függőhidakkal, vízesésekkel. Thaiföld elbújhatna Észak-Korea mellett, olyan lehetőségeik vannak. Sajnos a diktatórikus vezetés bezár minden kaput, pedig a turizmus óriási lehetőségeket adna a szegény országnak. Ehhez szerintem fel kellene nőnie egy másik generációnak, mert a jelenlegi nagyon el van vakítva. Kim Ir Szen halálakor az emberek szívből zokogtak. Nem azért, mert kellett.

Thaiföld elbújhatna Észak-Korea szépsége mellett
Fotó: pixabay / illusztráció

– Milyen pozitív és negatív élmények maradtak meg benned az észak-koreai emberekről?

– Az óriási szegénység ellenére mindenki mosolyog, és jól érzi magát. Sohasem értettem, hogy mitől olyan boldogok. Reggel hat harminckor légi sziréna ébresztette a várost, ekkor mindenki felkelt, az iskolások pedig négyes sorban énekelve, örömmel mentek iskolába. Ez mindenképp pozitív. Nagyon fegyelmezettek és rendesek. Sajnos rosszat is láttam. Az elvakultságuk, amit a Kim dinasztia épített ki bennük, irányíthatóvá tette őket. Én úgy látom, hogy sokkal rosszabbak ilyen szempontból a dzsihádistáknál is. Ha a nagy vezér úgy kívánja, az egész nemzet – gyerekek és idősek is – gondolkozás nélkül halálba adná magát a nagy vezérért.

Fiatalok Észak-Koreában
Fotó: shutterstock / illusztráció

– Képben vagy az észak-koreai történéseket illetően?

– Természetesen érdeklődéssel figyelem a híreket. Mi is a sajtóból értesülünk az eseményekről. Nemrég Kim Dzsongun nem jelent meg a nagyapja, Kim Ir Szen születésnapi ünnepségén. Ez elképzelhetetlen volt idáig. Nem csoda, hogy elkezdődtek a találgatások az egészségügyi állapotáról, hiszen bár még csak 36 éves, rendkívül sokat dohányzik, valamint szív- és érrendszeri problémákkal is küzd. Halála esetén nagy bajban lenne az ország, hiszen Kim Dzsongun gyermekei még kiskorúak, a közelebbi rokonokat, a féltestvérét és nagybátyját pedig kivégeztette. A dinasztia negyedik vezetője a húga, Kim Jodzsong lehet, aki a párt alelnöke és az ország vezérkari főnöke. Az észak-koreai patriarchális társadalomban ez meglepő fordulat lenne. Ezért esélyes a vezetői posztra a Kim család sarja Kim Pjongil is, Kim Dzsongun féltestvére, aki magyar nagykövet is volt 1988 és 1989-ben.

A fociról

– Mindketten fociztok. Mikor kezdtetek el sportolni?

– Én úszni szerettem volna, a tesóm focizni. Úszással kezdtük, majd focival folytattuk hatévesen a KSI-ben. Abban az időben még nem mindenkinek volt autója. Munka után édesanyánk egy helyre tudott csak elvinni bennünket. A Központi Sport Iskola beleolvasd a BVSC-be, serdülő koromig itt fociztam, majd átkerültem az MTK-hoz. Itt lettünk felnőttlabdarúgók.

Dobos Barna és Farkas Viktor
Fotó: archív

– Hogy kerültél Dunaújvárosba?

– Először 2012 nyarán keresett meg a Dunaújváros, hogy legyek részese egy új alapokra helyezett labdarúgásnak NB III-ban. Nagyon tetszett az első beszélgetésen Dobos Barna hozzáállása, és ezért ide szerződtem, ami remek döntésnek bizonyult. Első évben feljutottunk NB II-be és egy év múlva már az NB I-ben találtuk magunkat. Remek csapat volt, jobbnál jobb játékosokkal és egyéniségekkel. Ezekben az időkben „szerettem bele” a dunaújvárosi labdarúgásba. A sportért sokat tevő emberek hozzáállása nagyon közel állt hozzám. Egy kisebb kitérő után ismét hívtak, hogy jöjjek segíteni egy fiatal, de ambiciózus csapatnak, amit szó nélkül elfogadtam, és azóta is a dunaújvárosi labdarúgásért dolgozom most már mint asszisztens edző Lőrincz Emil mellett a felnőtt NB III csapatban! Remek közösségünk van, nagy célokkal!

Télen nagyon nagy megtiszteltetési is ért Tóth Imre meghívott a Carissa Kupa gálamérkőzésére, ahol a Dunaújváros hírességei csapatban szerepelhettem.

Sokat kaptam Dunaújvárostól mint labdarúgó, és most megpróbálom ezt a sok jót visszaadni mint edző!

– A vírus okozta helyzet második fázisában mire számíthatnak a focit kedvelő dunaújvárosiak?

– Remélem, hogy minden biztonsági előírást betartva, de lassan újra találkozhatok a labdarúgókkal és persze az egész szakmai stábbal és klubunk minden alkalmazottjával.

A játékosok hozzáállása ebben a nehéz helyzetben példaértékű! Ez a munka, amit most otthon elvégeznek, hiszem, hogy javukra válik, és együtt közösen újra felvirágoztatjuk a helyi labdarúgást.

Én személy szerint minden nap ezzel fekszem és ezzel kelek! Szívügyem a helyi labdarúgás és remélem, hogy egy újabb sikercsapat tagja lehetek most már, mint edző!

Forrás:

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában