A lélek vándorol, de mindig hazatalál hozzánk

Nagyon könnyű elrontani egy kutyás filmet. A cukiságfaktort magával az állattal kipipálhattuk, ezzel pedig már borítékolható egy bizonyos nézettségi szám anélkül, hogy tisztességes történet, értékelhető színészi játék vagy profi rendezés állna a háttérben. Aztán általában van még egy béna CGI és néhány zavaró gyerekszereplő, és kész is a film. Viszont van egy mozi, ami már másodjára tud több lenni ennél.

Bailey tükröt tart: milyenek is vagyunk valójában?

Az Egy kutya négy útja arról szól, hogy miként tér vissza minduntalan a kis házikedvenc a gazdájához, még halála után is, csak másik testben. Mondhatjuk, hogy ezt már láttuk egyszer, és valóban, mert az Egy kutya négy élete című nagysikerű könyvadaptáció folytatásáról van szó. És itt sem fog kevesebb papírzsebkendő fogyni.

A film főszereplője látszólag megint Bailey, aki imádja gazdáját, ám, mint ahogy a kutyák többségének, neki is jóval kevesebb életév adatik meg, mint az embernek, így feltámadásai során ugyanúgy visszatér. Hiába látjuk-halljuk gondolatait a narrált kutyá(k)nak, a fókusz az emberi szereplőkre terelődik. No, nem mintha olyan bonyolult karakterek lennének, és nem is különösképpen árnyaltak. CJ, a jólelkű főszereplő lány a szintén kedves és jólelkű családjával, az agresszív ex-barát és az unalmas, felejthető srác, akit mégis utálunk néha, mert mérges szokott lenni a kutyára. Kicsit több árnyalást kap az egyedülálló édesanya, Glória, aki bár kifejezetten rossz anya szerepben tetszeleg végig, azért van benne valami, amivel messzebbre mutat a többieknél. És hogy mi a szerepe Baileynek? Tükröt tart nekünk, embereknek, és folyton emlékeztet arra, hogy mennyit tud adni egy kutya. Sokan azt mondják, csak egy kutya. Ez a film, ahogy az elődje is rácáfol erre, mert megmutatja azt a mértéktelen szeretetet és felfoghatatlan önzetlenséget, amivel ezek az állatok felénk fordulnak. Kár is lenne tagadni, hogy a mai kor emberének a mindekorinál nagyobb szüksége van ezekre a kapcsolatokra. És ezt a készítők tudják.

Az életre, pontosabban az életen túlra szóló barátság megint reinkarnáción keresztül éled újra, ami pont annyira giccses, mint amennyire szükséges is, és nyújt egyfajta vigaszt is a nézőknek. Mert miközben a könnyeinket törölgetjük a képernyő előtt, azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy hátha majd a mi négylábúnk is hazatér. De bárcsak soha ne is kéne elválnunk.